Lophophora williamsii

A fajra vonatkozó ismeretek

LOPHOPHORA WILLIAMSII(Salm-Dyck) Coulter 1894

Bóbitáskaktusz, meszkalinkaktusz, tincseskaktusz

Első leírása

Basionym: Echinocactus williamsii [Lemaire ex] Salm-Dyck 1845/ Allg. Gartenz. 13: 385.

Lophophora williamsii (Salm-Dyck) Coulter 1894/Contr. U.S. Nat. Herb. 3: 131.

Szinonimák

Anhalonium lewinii Henn., A. williamsii (Lem.) Rümpl., Echinocactus lewinii Henn., E. williamsii Lem., E. williamsii var. lutea Rouhier, Lophophora diffusa subsp. fricii (Habermann) Halda, L. echinata Croizat, L. fricii Habermann, L. jourdaniana Habermann, L. lewinii Thompson, L. lutea (Rouh.) Backbg., L. williamsii var. decipiens ( ), L. williamsii var. echinata Bravo, L. williamsii var. fricii (Habermann) Grym, L. williamsii var. grymii ( ), L. williamsii var. koehresii ( ), L. williamsii var. lewinii Coult., L. williamsii var. lutea Rouh., L. ziegleri Schmoll, Mammillaria lewinii Karsten, M. williamsii (Lem.) Coult., Peyotl zacatensis var. fricii Hernandez,

Etimológia

A fajnév eredete személynévből származhat, de dokumentálhatóan nem tisztázott. Feltehetőleg a fajleíró közelebbi ismeretségi köréből választhatta ki a nevet a kor szokásainak megfelelően. A legvalószínűbb névadó Theodore Williams angol tiszteletes, akinek ismert kaktuszgyűjteménye volt Hendon városában, de nem kizárt a szintén angol C. H. Williams sem, aki nagy brazíliai utazó hírében állt. Mindketten a XIX. században éltek.

História

A kicsi, nehezen észre vehető növényt a fennmaradt őslakosság beszámolói és az utazók megfigyelései alapján fedezték fel, akkor még Peyotl zacatensis névvel illették. Megjegyzendő, hogy a szövegben előforduló peyote szó is a nahuatl (azték) peyotl kifejezésből származik, ezt a kultikus kaktuszfajt nevezték így az őslakosok. Echinocactus williamsii néven Lemaire írta le először, besorolva a nagy gyűjtőnemzetségbe, ám eléggé hiányosan, többek között a leírt példány pontos lelőhelyét sem határozta meg. A leírást később Salm-Dyck megfelelően kiegészítette, ezért egyre inkább kizárólag csak őt tekintik az első leírónak. A jelentős hiányosságok ellenére Lemaire érdemei is elvitathatatlanok, így több szakleírásban is még feltüntetik a nevét ilyen formában: (Lem. ex Salm-Dyck). Dr. Antoine Charles Lemaire (1801-1871) belga fajleíró, a botanika professzoraként Genfben és Párizsban is tevékenykedett.A L. williamsii-n kívül még néhány különlegesen szép és népszerű kaktusz leírása is a nevéhez fűződik, pl.: Ariocarpus kotschoubeyanus, Astrophytum myriostigma, Coryphantha elephantidens subsp. elephantidens, C. erecta, Echinocactus horizonthalonius, Echinocereus scheeri, Eryosice odieri subsp. odieri (Lem. ex Salm-Dyck). Frailea pumila, Gymnocalycium monvillei subsp. monvillei, Mammillaria spinosissima, Parodia mammulosa, Stenocactus coptonogonus, Thelocactus hexaedrophorus, Turbinicarpus horripilus.Két könyvet is írt a kaktuszokról: „Iconografie Descriptive des Cactées” 1841-ben, és „Les Cactées” 1868-ban. Tudományos munkásságának elismeréseként az újabban megszüntetett Lemairecereus B.&R. emend. Backbg. kaktusznemzetség az ő nevét viseli.

Salm-Dyck (1773-1861) német botanikus, a pozsgásnövények kimagasló ismerője és leírója. Nagy szakértelmét misem bizonyítja jobban, mint az, hogy a Copiapoa cinerascens, C. marginata, Denmoza rhodacantha, Echinocereus subinermis subsp. subinermis, Echinopsis bridgesii subsp. bridgesii, E. obrepanda, Ferocactus haematacanthus, F. pilosus, F. pottsii, Mammillaria columbiana subsp. columbiana, M. pottsii, M. senilis, Sclerorocactus scheeri, stb. közismert fajok leírása is az ő nevéhez fűződik. Salm-Dyck alapvető munkássága a pozsgásgyűjtés és a fajleírás terén még ma is igen nagy jelentőségű. A tudós herceg nevét az utókor számára a Coryphantha salm-dyckiana (Scheer) B&R (Hunt szerint ez a C. delaetiana szinonimája) és az Echinocereus salm-dyckianus Scheer kaktuszfajok őrzik.

A típusfaj lelőhelye nem ismert, a neotípust Anderson találta meg 1958. július 3-án Mexikó San Luis Potosí államának Huizache településétől ÉNy-ra az 57-es és 80-as út találkozásánál található síkságon.

Kultúrtörténet

A mexikói őslakosság ezt a kaktuszt különösen a múltban meditációikhoz, szertartásaikhoz és az ősök szellemével való kommunikációikhoz használta segítő szerként, de még napjainkban az ún. peyotizmusban (az amerikai őslakosok egyházi vallásában) is alkalmazzák. Az alábbiakban röviden ismertetjük a jelenség hátterét, kultúrtörténeti kialakulását, az érintett népcsoportok hagyományainak jelenlegi tiszteletben tartását, a feltárt tévtanokat és az érintett kaktuszok napjainkban történő megítélését, melyet az „Érdekességek” részben is még néhány észrevétellel kiegészítünk.

Az őslakó indiánok Amerika felfedezése előtt már évezredekkel ismerték az alkaloidokat tartalmazó kaktuszokat és azok különleges hatását, mely a saját vallásos szertartásaikban fontos szerepet töltött be. Közép-Amerikában – Mexikóban és az USA déli tájain – rendszeresen begyűjtötték az általuk „peyote”-nak, illetve „peyotl”-nak nevezett növényt, és vallási összejöveteleiken, rituáléikon a szertartások részeként fogyasztották. A kábítószer-tartalmú, mámorító hatású növényt - melynek főzetét megitták, s a hatásai következményeként megszüntette a fáradtság, az éhség és a szomjúság, sőt a félelem érzetét is, majd ezt követően színes víziókat, látomásokat okozott - valósággal isteneik adományaként hitték és „Peyotl-Istenség” néven tisztelték. A betegségek ellen is ezt a növényt tartották a legjobb gyógyszernek. A mexikói azték indiánok kegyetlen vallása szerint az elfogott ellenségnek élve kellett kivágni a szívét és azt áldozták fel istenük oltárán. Állítólag az áldozati piramisszerű építményre felvezetett foglyok azért nem éreztek halálfélelmet, mert „peyote”-kábulatban voltak. Az európai hódítókkal együtt érkező misszionáriusok ádáz harcot folytattak az indiánok babonás „peyote”-tisztelete ellen. Hiába minősítették bűnnek és torolták meg már a fogyasztását is, nem sok eredményt értek el vele, mert az indiánok rendíthetetlenül mágikus erőt tulajdonítottak a növény istenségének. A misszionáriusok jobbnak látták inkább beszüntetni a peyote elleni eredménytelen harcot, sőt a később kialakult indián katolikus egyházi szertartásokon engedélyezték is a tömeges fogyasztását. Többféle hallucinogén vegyületet – a legújabb kutatások szerint mintegy 60 félét - tartalmaz, amelyek közül a meszkalin nevű alkaloid fordul elő benne a legnagyobb mennyiségben, ezért nevezik meszkalin kaktusznak is. Valószínűleg azzal magyarázható a mescalero indiánok hite ebben a varázserejű növényben, hogy az elfogyasztását követően a bódult, öntudaton kívüli állapotot okozó hatóanyagai következtében úgy érzékelték, hogy kapcsolatba kerültek istenükkel, a „Nagy Szellemmel”. Jó tudni azonban, hogy mámorító érzést okozó hatóanyagok mellett főleg erősen mérgező hatásúak vannak benne. A fehér embernek semmiképpen nem ajánlatos a „Peyotl-Istenség” vagy tudományos nevén a Lophophora williamsii kaktusz fogyasztása - újabban befecskendezése is - még próbaképpen sem. Ennek a kábítószerben dús kaktusznak a nagyobb mennyiségű fogyasztása, intravénás bevitele visszafordíthatatlan egészségkárosodást, sőt halált is okozhat. A külföldi elmeklinikákon történt kísérletek szerint a meszkalin, a peyote hatóanyaga tudathasadásos elmebajt (skizofréniát), érzékzavart, színes látomásokat okoz. Az egyéni kísérletezőknek pedig a keserű ízén túl a kaktusz kivonatától rosszullétet, hányást, stb. kell elszenvedniük a remélt szép látomások, víziók helyett. A peyote kaktusznak a kábító, érzékcsalódást okozó alkaloid tartalma tulajdonképpen e növény sajátos védekezése a legelésző állatok ellen, ugyanis ez a kaktuszfaj máskülönben teljesen kiszolgáltatott lenne tövisek nélkül. Ezért nem lehet véletlen, hogy éppen a növény csúcsa – „gombja” – tartalmazza ezt az elriasztó anyagot a legnagyobb koncentrációban. A peyote kaktusz kékesszürke színe miatt nem feltűnő, a környezetébe jól beilleszkedik (mimikrizál), de ez még nem lenne elégséges. Ezért ezeken a száraz tájakon a belső hatóanyag-tartalma is védi a vízpótló növényeket kereső állatoktól. Még a tövises kaktuszok között is sok az olyan faj, amelyeknek többletvédekezésként szintén mérgező, vagy víz helyett szomjoltóként fel nem használható, nagyon keserű nedve, illetve belső nedvdús tartalma van.

A szövegben előforduló és a szövegértéshez fontos idegen kifejezések magyarázata

Meszkalin: Indián eredetű latin szó (a keleti apacsokhoz tartozó mescalero indián törzs nevéből), a kémiatudományban használatos fogalom. A természetben, egyes kaktuszfélékben (egykor tévesen Anhalonium lewinii, jelenleg Lophophora williamsii mellett még 12 nemzetség fajaiban) előforduló, erősen hallucinogén alkaloid tudományos neve, más néven B-3,4,5-TRIMETOXI-FENIL-ETILAMIN (C₁₁H₁₇NO₃).Molekulaszerkezete hasonló két, a mellékvese által kiválasztott hormonéhoz, az adrenalinéhoz és a noradrenalinéhoz. Ezek az ingerületvezetésben szerepet játszó, a stresszállapotokra gyors válaszreakciót megindító (katekolamin típusú) vegyületek.A meszkalint 1896-ban izolálták először a L. williamsii-ból, és 1919-ben ismerték fel, hogy szerkezete hasonló az adrenalinhoz. Szintetikus úton is előállítható.

Hallucinogén: Az orvostudományban használatos ógörög eredetű latin szó. Olyan anyag, szer tulajdonságára vonatkozik, amely hallucináció hatását okozza.

Hallucináció: Az orvostudományban használatos latin eredetű kifejezés (érzékcsalódás). Érzékleti élmény külső ingerek megléte nélkül, vagyis ami a valóságban nincs. A belső eredetű élményeket a személy kivetíti a külvilágra, s azokat ellentmondó információk hatására sem korrigálja. Előfordul többek között alkohol, különböző kábítószerek reakciójaként. Egyik oka, hogy bizonyos kémiai anyagok hatására az agykéreg egyes részeiben véletlenszerű aktivitás lép fel, amelynek valóságértéket tulajdonít a beteg.

Alkaloid: Növényekben található bázikus természetű, nitrogéntartalmú, állati (és emberi) szervezetekre erős élettani hatású, bonyolult összetételű szerves vegyület. A legtöbb alkaloid színtelen, szagtalan, kristályos anyag. Vízben általában nem, híg savakban oldódnak. A savas kivonatból lúggal felszabadítva rendszerint több alkaloid válik ki. A legnagyobb mennyiségűt az illető növény fő alkaloidjának nevezzük, a többiek a mellékalkaloidok. Egy bizonyos növénycsaládban található alkaloidok kémiai tekintetben közel állnak egymáshoz. A növény minden része tartalmazhat alkaloidot (a virág is!). Vannak közöttük aránylag ártalmatlanok (pl.: a bors alkaloidja, a piperin), és erős mérgek (a dohány alkaloidja a nikotin), és esetünkben a meszkalin is ide sorolható!

Habitus

A növény magános, de akár 50 hajtásból álló telepet is képezhet, lapított gömbölyded alakú, kissé bemélyedt tenyészcsúccsal. A hajtás tövén vastag, erőteljes, 6–12 cm hosszú, módosult répagyökeret fejleszt, amelyből több járulékos gyökér is fejlődik, s ezek tömött csoportokat alkotnak. Ez a speciálisan megvastagodott gyökér(nyaláb) a növény nagyobbik részét alkotja. Enyhén kékes árnyalatú, szürkészöld színű, néha barnás beütéssel, kissé puha húsos szára van. A meglehetősen lapos szár magassága 2–6 cm, a szélessége 4–11 cm méretű, a teteje majdnem egy szintben van a talajjal. Fénytelen felszínét kissé kiemelkedő, legömbölyített, 25 mm széles domború bordák tagolják, melyek között kevésbé bemélyedő hullámos válaszvonal húzódik, és vízszintes árkok keresztezik, melyek mintázata alapján kissé ráncos, fonnyadt hatást kelt. A fiatalkori növényre 4–5, később többnyire 8, idősebb korban 10–14 db bordaszám a jellemző. Az ellaposodott, többé-kevésbé szemölcsös borda középvonalában - a dudorok közepén - egymástól távol, de szabályosan elhelyezkedő, kör alakú, 3–5 mm átmérőjű tövistelen areolák az elterjedési területtől függően dúsan vagy kevésbé dúsan bolyhosak, melyek szőrpamacs- vagy ecsetszerűek. Csupán a nagyon kicsi magoncokon fejlődnek néha kb. 15 mm hosszú, igen vékony, serteszerű tövisek, melyek hamar leválnak, és az idősebb növényeken már nem is nőnek. A feltűnő alakú bolyhos, lágy, olykor keményebb gyapjútincsszerű, akár 1 cm hosszú képződmények fehér, krémszínű, sárgás vagy szürke színűek. A besüllyedt tenyészcsúcs közepét is hasonló szőrpamacsok zsúfolt tömege borítja. Ebben a gyapjas csúcsban, a legfiatalabb areolákon fejlődnek a virágok egész nyáron, egyedenkénti virágzási periódusban. A kisméretű virág jellemzően 1,25–1,5, maximum 2,4 cm széles és 2,2 cm magas, nyitott, a sok keskeny, kb. 10 mm hosszú és 2–3 mm széles külső- és belsőlepel élénk vagy halvány rózsaszínű, de egészen fehér is lehet, egy árnyalattal sötétebb középcsíkkal. A porzószál fehér, a portok sötétsárga, a bibeszál fehér, a bibe halványsárga. A halványtól a sötétebb rózsaszínig változó, lágy húsú bogyótermés 10-15 mm hosszú, 4–6 mm széles, fordított csepp alakú (Mammillaria-szerű), melyben kevés számú - 10–25 db, ritkán kevéssel több - matt fekete, finoman szemcsézett, érdes felületű, 1–1,5 mm méretű magot érlel. Annak ellenére, hogy idegen megporzású, és csak így jön létre biztos termés- és magképződés, az esetleges önmegporzásnál sokkal kevesebb, általában csak 1–5 db mag érik be. A termés a növény testében, a gyapjúcsomó alatt fejlődik, és általában a virágzást követő évben éretten, tündöklő színben bukkan elő. A napos melegben a terméshéj hamar elszárad, törékennyé válik. Az élőhelyen a száraz terméseket az eső repeszti szét és mossa ki belőlük a magokat.

Élőhely

Az első tudományos leírásban Lemaire nem határozta meg a típusfaj élőhelyét, ezért az ma sem ismert. Igen nagy területen terjedt el. Hazája az USA Texas és New-Mexico államainak déli részétől, főleg a Rio Grande határfolyó mindkét oldalán, a hegyvidéki tájakon, felföldeken és onnan Közép-Mexikóig, a Kordillerák keleti részén Queretaróig, csaknem Mexikó fővárosáig található, nevezetesen Chihuahua, Coahuila (keleti rész), Durango, Hidalgo, Jalisco, Nuevo León, Queretaro, San Luis Potosí (északi rész), Tamaulipas, Zacatecas államokban. Általában sík részeken, mész alapkőzeten kialakult kőtörmelékes talajokban, kisebb-nagyobb kövek és alacsony, ritkás szárazságtűrő cserjék között, azok enyhe árnyékától védetten él, de előfordul sziklás területeken is. A legelterjedtebb és leggyakoribb a nemzetség 3 faja közül.

Gondozás

A meszkalinkaktusz a szokásosnál jóval mélyebb ültetőedényt kíván, mivel hosszú, vastag répagyökere fejlődik. A pH 5-6 értékű talaj tartalmazzon ásványokban gazdag törmeléket, aprított mészkövet, kevés humuszt, jó vízáteresztő képességgel rendelkezzen, kevés agyagot is keverjünk bele, amely megköti a vizet, és lassan adagolja vissza a gyökereknek. Az öntözővíz szobahőmérsékletű vagy egy kissé melegebb legyen. Az öntözést áprilistól szeptemberig biztosítsuk, nyáron a forróság elkerülésével este vagy reggel végezzük. Főleg a gyökérnyak nagyon érzékeny a pangó folyadékra, rövid ideig sem viseli el, ezért lehetőleg alulról öntözzünk. Nagy hőségben mérsékelt, de gyakori permetezést, spriccelést is igényel. Nagyon lassan növekszik, de már 3 cm-es átmérőméret elérése után és optimális körülmények mellett a növények 5-6 év alatt elérhetik a virágzó kort. Az ivarérettkor kezdetét az jelzi, hogy a magonckori rövid pamacsok helyett megjelennek a felnőtt egyedekre jellemző látványos, hosszú filces csomók az areolákban. Emellett a bordák osztódása és a filces-gyapjas csúcsi párna kialakulása is felhívja erre a figyelmet. Csak elegendő napos fekvésű helyen virágzik. A világos és halvány rózsaszínű kicsi virágok tavasz végén és a nyár folyamán jelennek meg több alkalommal is. Meleg- és fénykedvelő növény, ezért csak egésznapos tájolású körülmények között érzi jól magát, ezt folyamatos virágzással jelzi is. Nyáron a legvilágosabb és napfényes, esőtől védett, mérsékelten párás levegőjű környezetbe helyezzük el. A legnagyobb nyári forróságban a tűző nap ellen esetleg mérsékelten árnyékolni kell. Télen teljesen száraz és 8-12 C fok (egyes szakleírásokban 2-10 C fok) közötti hűvös helyen pihentessük, 5 C fok alatt huzamosabb ideig ne tartsuk. A fagy halálos veszélyt jelent a növény számára. A nyugalmi időszak alatt a folyadékvesztés miatt előfordul ráncosodás, fonnyadás, de ez általában nem árt a növénynek, ám hűvös helyen vizet ne kapjanak, mert elpusztulhatnak. Ez a beszáradás élőhelyén is természetes jelenség a tartósan vízhiányos időszakban. Áprilistól tegyük naposabb, melegebb és szellősebb helyre, miközben a vízadagolást a hőmérséklet függvényében elkezdhetjük, illetve fokozhatjuk. Ritkán sarjad, legfeljebb idős korában, kevés magot termel, ezért a szaporítása nem egyszerű, noha a magok könnyen csíráztathatók. Optimális körülmények között a vetést követő 5-6. napon már megindul a csírázás.Ez alágy testű, puha húsú, tövistelen kaktusznemcsak magról, hanem sarjról is szaporítható, de az előbbi az ajánlott. A magoncokon néhány hét alatt megjelennek az első areolák, amelyeken - a felnőtt növényekkel ellentétben - apró tövisek vannak. A kis sertetöviseket kb. 1 éves korban váltják fel a nemzetségre jellemző pamacsos areolák. A szokásos alanyokra (pl. Myrtillocactus geometrizans) feloltva is jól fejlődik. A magoncokat óvjuk a tűző naptól, a kiszáradástól és levegős helyet biztosítsunk számukra. A gombafertőzésektől megelőző permetezéssel kell védekezni általában tavasz közepén és a nyár végén.

Érdekességek

1. Salm-Dyck német botanikus, 11 tagból álló teljes eredeti neve: Joseph Franz Maria Anton Hubert Ignatz Fürst zu Salm-Reifferscheid-Dyck herceg (1773-1861).
2. J. M. Coulter (aki 81 évvel ezelőtt halt meg) nem tévesztendő össze dr. Thomas Coulter (1793-1843) ír orvossal és botanikussal, aki szintén leírt, de főleg gyűjtött kaktuszokat. Több szakirodalmi leírásban sajnálatos módon előfordul a tévedés.
3. Werdermann német fajleírót egyik kaktuszfaj elnevezésében is megihlette a Lophophora jellegzetes külalakja, főleg a jó viszonyítási alapok miatt. Ez a Turbinicarpus lophophoroides (lophophoraszerű).
4. Népszerűségét a sok neve is igazolja: agyrém, bóbitáskaktusz,csomóskaktusz, fehér gyapjas, gyapjútincses kaktusz, istenek teste, kísértetkaktusz,meszkalinkaktusz, látomásadó, ördög pénze, pálinkásbutykos, pálinkakaktusz, tincseskaktusz, tövistelenkaktusz, vilmoskaktusz. A német nyelvterületen giftigen Kaktus (mérgező kaktusz), rauschgiftkaktus, schnapskopf (snapszfej, pálinkafej). Az amerikai földrészen az indián peyotl, peyote elnevezésen kívül devil's root(ördöggyökér), dumplingcactus (gombóckaktusz), jiculi (?), mescal button (meszkálgomb), whiskybarrel cactus (whiskyshordókaktusz), whiskey cactus.
5. Szemölcseit jellegzetesen díszíti az areolák szőrképletéből kinövő, viszonylag hosszú, finom gyapjúszerűen szálazott növényi rész, amely több névvel is nehézkesen meghatározható, mint pl. a következők: bóbita, bojt, címer, csomó, dudor, ecset, fejdísz, molyhosság, pamacs, szőrkéve, taraj, tincs, üstök. Talán önmagában egyik fogalom sem fejezi ki szabatosan e kis kaktusz különleges képződményét.
6. A fajleírók által publikált, különböző populációkban talált változatok és formák a nagyság, alak, bordaszám, virágméret és virágszín alapján térnek csak el az alapfajtól. A kifejlődésük szakaszaiban természetesen eltérő (pl. a fiatalkori) külső jegyek miatt is a szerzők számos új fajt írtak le, de a leírások közül is sok a termesztésben lévő egyedek alapján készült. Ezek a szinonim elnevezésű taxonok a legújabb rendszertanban mind a L. williamsii fajba tartoznak. Közülük a legismertebb egy sok sarjat nevelő változat, amelyet gyakran a szinonim L. williamsii var. caespitosa néven említenek.
7. Cactus and Succulent Journal - 2008. november-december, 80. évf. 6. számában Martin Terry sorozatának befejező részében megállapítja, hogy a L. koehresii (sin. L. williamsii var. koehresii) különbözik a L. williamsii fajtól!
8. A napfény sugárzása, a hőség és a kiszáradás elleni védekezésre sok módszere van a növényvilágnak. Ezek közé tartozik a közismert tövis, szőr, epidermiszfüggelék, borda, a gázcserenyílások jelentősen csökkent száma, a fehér (világos) színű védőruha, más növényzet takarása, a pozsgás életmód stb. Kevésbé alkalmazott védekezési módja a kaktuszoknak, így a L. williamsi-nak is a viaszos vastag bőr, amin nehezen hatolnak át a hő- és ultraviola sugarak egyaránt. Külső, virág nélküli megjelenésükben kissé a gombafejekre, kavicsokra, kövekre vagy nyersgumidarabra emlékeztetnek (ez a képzettársítás is a környezetbe olvadását, mimikri jellegét igazolja). A színe és alakja, sőt a felszíntől alig elemelkedő helyzete miatt a környezetébe belesimuló életformán túl, más módon védekezésre képtelen, tövis nélküli, az ún. „meztelen” kaktusz leginkább ezáltal védi meg magát, hogy a növényevő állatok lelegeljék. Végül, de nem utolsó sorban további, meglehetősen hatásos védekezésül termelődik benne a kellemetlen, mérgezésszerű következményekkel járó hatóanyag, amely emberi tápláléknak keserű íze miatt (is), az állatok számára pedig a bódultság ideje alatt a védekezési képtelenség kialakulása következményeként alkalmatlan.
9. Nemzetközi egyezmény védi a nemzetség fajait.Egyes országokbana szárított meszkalinkaktusz birtoklását, használatát vagy árusítását törvény tiltja. Az élő Lophophora fajok begyűjtését, gyűjtését és termesztését az USA-ban és Mexikóban nem engedélyezik, és ezeket a kaktuszokat oda bevinni sem szabad, mivel a lehetséges magas alkaloid tartalma miatt kábítószernek minősül. [Az USA-ban birtoklása kizárólag az 1911-ben, Oklahomában megalakult Amerikai Bennszülött Egyház (Native American Church - NAC) tagjai számára engedélyezett, Mexikóban pedig néhány olyan indián törzzsel tesznek kivételt, amelyeknek a törvény megengedi, hogy a peyotizmus, más néven a „peyotevallás” gyakorlása céljából gyűjtsék és fogyasszák.]. Más országokban is kérdéses a növény birtoklása a helyi (drog-)jogszabályok függvényében, de ez nem szerencsés, hiszen egy mutatós, egyéni megjelenésű kaktuszról van szó. Egyébként is úgy hírlik, hogy az eredeti termőhelyén nevelkedett kaktuszoknak sem mindegyike tartalmaz meszkalint, és több közismert publikáció szerint szobai vagy üvegházi körülmények között, vagyis nem az eredeti élőhelyen, alig vagy egyáltalán nem képződnek alkaloidok a növény sejtnedveiben, miáltal nem jelenthetnek veszélyt a társadalom egyetlen tagjára sem. Ezért felesleges lenne a kaktuszpalettán méltó helyet elfoglaló növény termesztését megakadályozni, illetve akár egyetlen darab, sok-sok év fáradságos munkája eredményeként kifejlett értékes növényt értelmetlenül elpusztítani. Ennek az ártalmatlanságnak a bizonyítása a tudomány mai szintjén nem lehet probléma, mely erre a kérdésre végleges és megnyugtató választ adhatna, hiszen Arthur Heffter Lipcsében már 1896-ban kivonta a peyote-ból a meszkalinnak nevezett alkaloidot.
10. Ezek a kaktuszok is dísznövények, tehát az általános növénykultúra ápolása érdekében kertészeti célból indokolt a tartása. A részletes, a lehető legtöbb területre kiterjedő alapos ismertetésnek az a célja, hogy tudjuk felelősségteljesen termeszteni, illetve terjeszteni ezeket a dísznövényeket és korlátlanul gyönyörködni bennük.
11. A Debreceni Pozsgástár 2006. IX. évfolyam 2. sz.-ban Papp László biológus, a lap alapító főszerkesztője, az MPKE tiszteletbeli elnöke 2 oldalas kitűnő és érdekes cikket írt „Lophophora williamsii (Lemaire ex Salm-Dyck) J. M. Coulter 1894 var. fricii (Habermann) Grym 1997” címmel. Ezt megelőzően a 2001. IV. évf. 1. sz-ban pedig a L williamsii rövid ismertetését közli. Mindkét cikket tisztelettel ajánljuk elolvasásra.

Felhasznált irodalom:

Backeberg, C. (1966): Das Kakteenlexikon. 3. kiadás. Veb Gustav Fischer Verlag Jena, 1976

Dr. Bodor J. (2008): Szobakaktuszok. Mezőgazda Kiadó, Budapest.

Britannica Hungarica Világenciklopédia (1998) 15. kiadás: 10. 12. és 14. kötet. Magyar Világ Kiadó, Budapest.

Hunt, D - Taylor, N. - Charles, G. (2006): The New Cactus Lexicon: descriptions and illustrations of the cactus family. dhbooks, Milborne Port
Kleiner, E (1999): Kaktuszok a lakásban és a kertben. Holló és Társa Könyvkiadó.

Magyar Larousse Enciklopédia (1991). Akadémiai Kiadó, Budapest.
Manke, E (2001): Kaktuszok. Magyar Könyvklub, Budapest.

Mészáros Z. (1969): Virágzó kaktuszok. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest.
MPKE-MKOE: Sorin Victor Copăcescu ford. Lőrintz István, Pozsgások (225. kártya)

Dr. Nemes L. - Szabó D. (1981): Kaktuszok. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest.

Schneck, M (1997): Kaktuszok. Új Ex Libris Könyvkiadó, Budapest.
Šubik, Rudolf - Kunte, Libor (2004): Kaktuszok enciklopédiája. Ventus Libro Kiadó, Budapest.

Szabó Gyula (2001): A Lophophora Coulter nemzetség. Kaktusz-Világ 2001. szeptember.

Szűcs L. (1977): A növénykedvelő kislexikona. Gondolat Kiadó, Budapest.

Új Magyar Lexikon (1962): Hatodik, változatlan lenyomat. Akadémiai Kiadó, Budapest.
Vermeulen, Nico (2002): Szobanövények enciklopédiája. Gabo Könyvkiadó.

Fotók: Kiss Ármin

Angol fordítás: Varga Zoltán

Írta: Kiss Csaba

2008. szeptember 20-30.

2009. május 5-20.

A cikk írója a szerzői jogokat fenntartja!