A gyümölcs nem botanikai fogalom, csak az emberi fogyasztásra alkalmas lédús terméseket nevezzük gyümölcsnek.
A kaktuszok sokmagvú, húsos bogyó formájú áltermése a magházból alakul ki. A termések igen változatosak. Sok faj termését is, akár magát a kaktuszt, védő tövispárna borítja, de pl. a csupaszkelyhű (Gymnocalycium) nemzetség fajai nem tartoznak ide. A gömbölyded, tojásdad vagy bunkó alakú termések közül egyesek a kaktuszban rejtve fejlődnek (Obregonia denegrii, Melocactus-fajok) vagy alig látszanak ki, mások épp feltűnőek, fehérek, élénk narancssárgák vagy pirosak és tyúktojásál nagyobbra is megnőhetnek. Éretten többségük felhasad (alapja vagy oldala felnyílik), de némelyek zártan esnek le. Egyes fajok termése beszárad, a héj szétmállik, és a magok szabaddá válva fejlődésnek indulhatnak.
Egy termésben változó számú magot találhatunk, pár szemtől több száz is kifejlődik. Általában feketék, barnák, szürkések vagy sárgák, csak egyes
Mammillaria-fajok magja piros. Méretük a porszemnyi magoktól (Parodia-nemzetség) a 6–8 mm nagyságú, magokig változó (Opuntia-nemzetség). Számos növény, így sok kaktuszfaj húsos, lédús, termése szívesen fogyasztott csemege, élvezetes ízű gyümölcs. Ez nemcsak állati, hanem emberi vonatkozásban is igaz. A növények evolúciós fejlődésében a táplálékul szolgáló terméseknek meghatározó szerep jutott. A magokat körülvevő húsos, kocsonyás állagú, ízletes, tápláló anyag, alkalmas az állati fogyasztásra, és ennek következményeként a növények elterjedését, fennmaradását, ezáltal az újabb területeken a folyamatos megújulást, az evolúciós folyamatot is elősegíti. Az emberi tápláléknak szintén igen fontos részét képezik a gyümölcsök. A kaktuszok természetes élőhelyén a kaktuszgyümöl-csök is az étkezési kultúra részévé váltak.
A kaktuszgyümölcsök több csoportra oszthatók, közülük a négy legismertebb: a tuna, a pitaja, a visnaga és a szamócakaktusz-gyümölcs.
I. TUNA
Opuntia ficus-indica
A kaktuszfüge vagy egyéb neveken indiánfüge, lófüge, tuna, a fügekaktusz (Opuntia) termése. A termések a szártagok (kladódiumok) szélén ülnek, a megporzást követően ősszel érnek be, fajonként és kaktuszonként a terméshozam kb. 100–200 db között változik. Hordó, gömbölyded, tojásdad vagy ritkábban körte alakú, a mérete 5–10 cm hosszú és 5–6 cm átmérőjű. A zöldes alapszín mellett fajonként (fajtánként) különböző: sárga, narancssárga, gesztenyebarna, rózsaszín, piros, lila, lilásbordó, illetve borvörös bogyó alakú álterméssé duzzad, amely homorú termésköldökben végződik. A kb. 4–5 cm vastag, üvegesen áttetsző, zöldes, sárgás vagy vöröses, bő levű, lágy vagy kocsonyaszerű, kellemesen savanykás ízű, nem illatos terméshúsban számos mag helyezkedik el.
A magok lapított tojás alakúak, kb. 5×3,5 mm méretűek, nedvesen barnásak, szárazon csontszínűek. Vékony héja sima, és miként a szártagokon, a felületükön is glochida-csoportokkal és gyakran horgas tövisekkel borított párnácskák, ún. areolák képződnek. Kutatások szerint az indiánok legalább 9000 éve fogyasztják a fügekaktuszok érett termését. A fügekaktusz Mexikóban őshonos, de behurcolás által a világ sok részén, elsősorban a mediterrán vidékeken terjedt el. Kevés tövisű vagy csupasz változatát már valószínűleg az aztékok előtti időben is termesztették. Az 1500-as évek végén már több európai kolostorkertben is termesztették, El Greco festményein is megjelennek, és fogyasztása mellett a kaktuszfüge vörös levét ruhafestésre is használták. Az őslakosoktól megismert termesztési tapasztalatok után ferences szerzetesek vitték Kaliforniába. A tövises változatok a spanyol tengerészek által már korábban Európába kerültek, majd Dél-Afrikában, Indiában és Ausztráliában is elkezdték a termesztését.
A fügekaktuszt röviddel az érés előtt vagy érett állapotban takarítják be. Nyomásra érzékeny, csak kis ideig tárolható, szükség esetén az utóérés szobahőmérsékleten történik. Az éretlen gyümölcs héja sötétzöld, a túlérett gyümölcs túlságosan puha.
A kaktuszfüge világszerte ismert, spanyol nyelv-területen tuna néven kerül piacra. Üdítő hatású gyümölcs, fontos része a közép-amerikai és a mediterrán étkezési kultúrának.
A tunának Petrus Andreas Matthilous, eredeti nevén Pietro Andrea Gregorio Mattioli (1500. márc. 23. Siena – 1577. jan./febr. Trento), olasz botanikus adott tudományos nevet. 1544-ben olaszul, majd 1554-ben, többek között latinul is megjelent „Di Pedacio Dioscoride Anazarbeo libri cinquie” c. füvészkönyvében ő említi először Opuntia néven.
Őshazájában, Mexikóban a kukorica és Agave tequilana mellett alapvető táplálék, rendkívül sok-oldalú felhasználhatósággal. A tárolás, szállítás és a felhasználás vagy feldolgozás előtt a gyümölcsről gondosan letakarítják a kellemetlen, szúrós horgas sertéket és a töviseket. A fügekaktusz tövises terméshéját a két végén lemetszik, majd késsel hosszában felvágják és leválasztják az édes, illetve édeskésen savanyú terméshúsról (pulpa), vagy a magokkal együtt egyszerűen kikanalazzák.
A termés oxalát-kristályokat tartalmaz, amelyek a nyelven enyhe, égető érzést okozhat.
Az érett gyümölcsöt frissen, nyersen, aszalva, párolva, sütve, főzve, kandírozva fogyasztják, de ital (sörbet, sör, szörp, gyümölcslé, dobozos ital, koktél), sőt, saláta, fagylalt, lekvár, dzsem, zselé, befőtt is készül belőle. Leginkább a görögdinnye és a papaya ízvilágára emlékeztet, állaga kocsonyás, omlós. Kemény, nagy, csontszínű magjai nem emészthetők, de a gyümölcshússal együtt fogyasztható. Gasztronómiai értékét kissé csökkenti a sok kemény és viszonylag nagy magja. Egyes Opuntia-fajok pozsgás hajtásait felhasználják étkezési célokra is. A tövisek eltávolítása után főzve, zöldségként, köretként fogyasztják. A bordó színű Opuntia-termésből bor- és ételszínezéket állítanak elő. Opuntia-fajokat gyakran ültetnek élő sövénykerítésként. Az O. tomentosa, és az Nopalea cochenillifera a skarlátvörös színanyagot termelő bíbortetű, vagy Cochenille-tetű (Dactylopius coccus, korábban Coccus cacti) gazdanövényei, mely parazitaként élősködik rajtuk. Ebből gyártották a kárminfestéket, amit kelmék, gyógyszerek, kozmetikai kenőcsök festésére használtak, és az orvostudományban szövettani festékként alkalmaztak.
Tunatermelő régiók Mexikó, Chile, Brazília és a betelepítés révén Észak-Afrika, Kanári-szigetek és az Olaszországhoz tartozó Szicília.
Legnagyobb mennyiségben őshazájában, Mexikóban termesztik, kb. 3 millió tonnát évente.
Az Opuntia nemzetség egyéb fajainak terméseit a közönséges fügekaktuszéval azonos módon használják fel. Pl.: O. compressa, O. engelmannii, O. lindheimeri, O. robusta, O. rufida, O. stricta. A lila színűekből turmixot is készítenek tej, méz és menta-levél hozzáadásával (Opuntia phaeacantha).
II. PITAJA
A pitaja (spanyolul pitahaya), illetve ritkábban használt néven kaktuszgyümölcs vagy sárkánygyümölcs leginkább a Hylocereus és a Selenicereus nemzetség fajainak ehető termése. Más kaktusznemzetségek egyes fajainak, mint pl. az óriáskaktusz, a Carnegiea gigantea, valamint a Pachycereus, a Stenocereus, a Cereus vagy számos Cylind-ropuntia faj, az őslakosok által cholla-nak nevezett húsos, lédús termése is fogyasztható. A Cereus repandus pl. Izraelben nagyon fontos, termesztett növény. [Megjegyzés: Bár van néhány Cereus-termés, amit szintén pitajának hívnak, de más neveken ismerik általában, angol nyelvterületen pedig a cactus apple (kaktuszalma) terjedt el.]
Gyümölcséért leginkább a fehér húsú, úgynevezett vörös pitaját, a hullámos kúszókaktuszt – Hylocereus undatus – termesztik szerte a világon. Ennek ovális alakú termése akár 10–12 cm átmérőjű és 12–15 cm hosszú is lehet. A pitaját termő kaktuszokat pitajakaktusznak is nevezik.
A pitaja általában nagyobb és egyes ismertetők szerint finomabb is, mint a kaktuszfüge. Húsa, a pulpa fehér, vörös vagy lila, kissé ropogós, magja kisebb a kaktuszfüge magjánál, így kevésbé zavaró a gyümölcs fogyasztásakor. Héja nem alkalmas fogyasztásra, illata nincs, íze kellemesen édes, frissítő hatású.
A termés ősszel érik. Fogyasztás előtt a töviseket késsel vagy dörzsöléssel (pl. Hylocereus setaceus), a vékony héjú gyümölcsök töviseit kefével távolítják el (Selenicereus spinulosus). A pikkelyes pitajákat kézzel is meghámozhatjuk (pl. Hylocereus triangularis).
Héja keményebb és vastagabb, mint a kaktuszfügéké (Opuntia ficus-indica). Az éretlen gyümölcs héja zöld, beérve fajtól függően sárga, nagy dudorokkal vagy erősen pirosas-zöldes, elálló, fellevélszerű pikke-lyekkel, melyek kinyílt fenyőtobozra emlékeztetnek.
A sárga héjú gyümölcs húsa fehér, vagy rózsaszínű fekete magokkal (Hylocereus megalanthus), a piros-zöld héjú gyümölcs (Hylocereus guatemalensis, H. ocamponis, H. triangularis, H. undatus) húsa piros vagy fehér, szintén fekete magokkal, puha, lédús és frissítő, állaga hasonlít a kiviéhez, zamatosabb, mint a kaktuszfüge.
Az érett gyümölcs mindig kemény-rugalmas, a világos faj héja narancssárgára színeződik, a piros húsú héja pedig piros vagy méregzöld.
A túlérett gyümölcs túlságosan puha. Az érett gyü-mölcs körülbelül 12 napig áll el szobahőmérsékleten. Az utóéréshez célszerű hűvös helyen, puha alapra fektetve tárolni.
Felhasználása megegyezik a kaktuszfügéével.
Nyers gyümölcsként vagy a fentebb említett módokon feldolgozva fogyasztható.
Az Amerikán kívüli termesztésben erőteljes nemesítési programokat valósítanak meg öntermő-önporzó vonalak kialakítására, mert megporzó rovarai csak Amerikában élnek. A termesztett fajták általában Hylocereus undatus és H. ocamponis multi-hibridek. Délkelet-Ázsiában nagyon elterjedtek, az egyik legolcsóbb gyümölcsnek számítanak. .
II./1. Hylocereus triangularis
Pitaja, pitahaya, sárkánygyümölcs
Dél-Amerika trópusi és szubtrópusi területeiről származik, de megélnek a mélyen fekvő parti síkságokon és a fennsíkokon is. Háromélű, akár 5 m hosszú ágain alakulnak ki a nagyméretű, 14–25×21 cm-es, fehéres-sárgás, nagyon vonzó virágok, majd a meglehetősen bizarr kinézetű gyümölcsök. A piros pitaja méregzöld pikkelyei egy sárkány bőrére emlékeztetnek, innen ered a népi neve. A termése ehető gyümölcs, jellegzetes vagy érezhető illata nincs. A héjától könnyen leválasztható gyümölcshús csak együtt fogyasztható a sok apró fekete maggal. Kellemesen savanykás, frissítő hatású, egy kicsit az egres ízére emlékeztet. Mérete kb. 5–6 cm átmérőjű és kb. 8–10 cm hosszú, alakja ovális.
II./2. Hylocereus guatemalensis
Hasonlóan a Hylocereus triangularis kaktuszhoz, ez is csüngő, tehát inkább ámpolnaszerűen ajánlott tartani. Főleg a nagyobb, 10–12 cm-es gyümölcse különbözteti meg a H. triangularis-tól, mert ennek is puha, pikkelyekkel borított lilás rózsaszín héja van, ugyanakkor a H. triangularis fehér, áttetsző gyümölcshúsától eltérően, ennek a fajnak liláspiros terméshúsa van. Íze a kivihez hasonló, de édesebb, mintha mézzel és olíva olajjal lenne ízesítve. Pompás, éjszaka nyíló hatalmas virágai speciális, zöld, hengeres hajtásokon nőnek, ebből fakadóan “éjszaka szépe” névvel tisztelik meg ma is az őshonos lakók. A keskenyszálas, sárgásfehér szétterülő virágleplek 2 körben helyezkednek el, melynek közepéből krémszínű porzók csoportja emelkedik ki. Frissen desszertként, gyümölcssalátákban, fagylalttal, vagy sörbetben fogyasztják.
II./3. Hylocereus undatus
A hajtásvégeken jelennek meg igazán feltűnő, körülbelül 25–27 centiméteres virágai, melyek zöldesfehér színűek és igen illatosak. Termése akár 15 centiméteresre is megnőhet, pikkelylevelei pirosak, rózsaszínűek, vagy sárgák lehetnek. A termés akakja ovális, húsa lédús, színe fehér. Rengeteg, nagyon apró, fekete magot tartalmaz, íze édeskésen savanyú. Fogyasztható friss gyümölcsként vagy üdítőitalként.
II./4. Hylocereus megalanthus
A trópusi Dél-Amerikában 90–1800 m tszf. magasságban, széles körben elterjedt. Bolívia, Ecuador, Kolumbia és Peru erdeiben fán lakó, de nem élősködő kaktusz, ugyanakkor gyümölcse miatt nagyon fontos, termesztett kultúrnövény is. Kb. 4 m magasra növő, sűrűn elágazó, bokros növény. Hárombordás hajtásai hullámos szélűek, 1–2 m hosszúak, 3–6 cm vastagok, 3–5 cm-enként fejlődő areoláin tövisek és serték is fejlődnek. 1–3 tövise széles alapú, sárgásbarna. Fehér virágai 30–38 cm hosszúak, elvirágzás után törékeny-nyé válnak. A terméshéj (pericarpium) és a virágtöl-csér zöldes színű, pikkelyei tövében fehér szőrök és areolánként 14–15 tövis fejlődik. Ehető termése az ún. sárga pitaja. A 110 mm hosszú, sárga, csak kevés tövist hordozó termés húsa fehér vagy bíbor színű.
II./5. Selenicereus grandiflorus
Ehető bogyótermése 8 cm átmérőjű és hasonló hosszú. A piros vagy vörös alapszínű, sárgás beütésű bogyótermése szilva, körte vagy tojásdad alakú, barnás gyapjú és sárgás tövisek borítják.
II./6. Selenicereus chrysocardium
Thomas Noller kutatásai alapján fogyasztják pl. a Selenicereus chrysocardium termését is, ami a maják szerint nagyon édes, és pitahaya dulce (édes pitaja) néven ismerik. A termés gömb alakú, 7 cm átmérőjű, a terméshéj sűrűn tövises és sörtés. A tövisek színe sárgától szürkésbarnáig változó, hosszuk 2 cm. A terméshús, a pulpa szürke és lédús.
III. BISNAGA
Az Echinocactus és a Ferocactus nemzetség ehető terméseit a bisnaga (visnaga) néven említi az őslakosság. Az Echinocactus termések viszony-lag kicsik, 3 cm körüliek, ha húsosak és levesesek is, végül beszáradnak. Bizonyos Ferocactus termések lédúsak, édesek, egy részük éretten sem nyílik fel, más részük pedig szabálytalanul felnyíló. Ide tartoznak az ún. BISNAGA szekció további két csoportjába sorolt fajok:
Glaucescens csoport:
F. alamosanus, F. echidne, F. flavovirens, F. glaucescens, F. schwarzii
Latispinus csoport:
F. haematacanthus, F. hamatacanthus, F. histrix, F. latispinus, F. macrosdiscus
A termések viszonylag hamar, akár 2–3 hónap alatt is beérnek. Az édes terméshúsának köszönhetően a helybeli lakosság előszeretettel fogyasztja nyers vagy feldolgozott gyümölcsként.
A F. pilosus lédús termése meglehetősen savanyú, a helybéliek citrom helyett alkalmazzák ételek ízesítésére. Piacaikon „visnaga de limón” néven kínálják. A virágrügyek egyik sajátos felhasználása, hogy a jól fejlett bimbókból zöldségkonzervet, befőttet készítenek további gasztronómiai céllal.
IV. SZAMÓCAKAKTUSZ-GYÜMÖLCS
Az Echinocereus nemzetség, némelyik faja (pl. E. triglochidiatus) nagyon lédús, húsos, áttetsző, ehető, jóízű termést érlel, gyakran szamóca illatúak. Angol nyelvterületen az egyes Echinocereus fajokat strawberry cactus – szamócakaktusz – néven emlegetik.
IV./1. Echinocereus dasyacanthus
Texasban él az aranyló „szivárványos sündisznó” (rainbow hedgehog), az egyetlen sárgán virágzó, fésűs tövisezettségű Echinocereus-faj, az E. dasyacanthus. 8–10 cm átmérőjű, 8–12 cm hosszú, változó színű, de leggyakrabban sárga, zöld torkú virágai déltájban nyílnak, majd alkonyatra bezárulnak. Szamóca nagyságú, színe sötétzöldtől barnásig változó, gömbölyded termései szamócára emlékeztető, kellemes ízű, lédús, apró magvú gyümölcsök, melyek éretten felrepednek.
IV./2. Echinocereus engelmannii
Csupa tövis, igazi sünkaktusz, de vannak terü-letek, ahol kevésbé tövises. Jókora telepeiket tavasszal bíborvörös-tűzpiros virágözön borítja. A virágok 9×9 cm nagyságúak. A termése is piros, 2,5×3 cm nagyságú, tojásdad alakú, apró, barnás magvú, leveses, ehető, jó ízű, kellemes illatú.
IV./3. Echinocereus triglochidiatus
Rendkívül hidegtűrő, nálunk május végén virágzik, 7 cm átmérőjű, 7–10 cm hosszú virágai skarlátvörösek, 4–5 napig folyamatosan nyílnak. Gömbölyded vagy tojásdad alakú, viszonylag kicsi, 2,5×2 cm nagy-ságú, piros vagy bíborvörös termései is díszítő hatásúak, lédús, jó ízű, amikor megérett, felhasad.
A többi lédús termésű Echinocereus faj termését is érdemes megkóstolni, azonban van, amelyik kellemes illatú, de kevésbé ízletes, mint pl. Echinocereus subinermis, mert kesernyés utóízű.
IV./4. Echinocereus viereckii subsp. morricallii
Lásd a Kaktuszgyümölcsök II. c. cikkben!
Felhasznált irodalom:
Britannica Hungarica Világenciklopédia. 15. Kiadás, Magyar Világkiadó, Budapest
Debreczy Zsolt (1976): Télálló kaktuszok, agávék és pálmaliliomok. Mezőgazda Kiadó, Budapest.
Hunt, David R. – Taylor, N. – Charles, G. (2006): The New Cactus Lexicon: descriptions and illustrations of the cactus family. dhbooks, Milborne port.
Šubík, Rudolf – Kunte, Libor (2004): Kaktuszok enciklopédiája. Ventus Libro Kiadó / Budapest
Tóth Norbert – Libnár Antal (2009): Hordókaktuszok – A Ferocactus nemzetség. MKOE, Tóth Norbert és Libnár Antal közös kiadása.
Velich István – V. Nagy Enikő (1983): Nálunk is megterem. Mezőgazda Kiadó, Budapest.
Wikipédia
Írta: Kiss Csaba
Fotók: Kiss Ármin