Első leírása:
Lophophora Coulter 1894/Contr. U.S. Nat. Herb. 3: 131.
Szinonimák
Anhalonium, Peyotl
Etimológia
Az ógörög szóösszetételű Lophophora tudományos név első tagja a lophos bóbita, bojt, címer, csomó, dudor, fejdísz, taraj, üstök jelentésű, míg a phoros hordozó, tartó, viselő értelmű – utalva a tenyészcsúcs és az areolák szőrképletéből hajtincsszerűen kinövő bóbitás, tincses gyapjúcsomókra, melyek a nemzetség tagjainak szemölcseit jellegzetesen díszítik. A leginkább megfelelő jelentése tehát: bóbitát viselő kaktusz, bóbitáskaktusz.
História
A jelenlegi Lophophora nemzetség első faját Lemaire írta le 1845-ben, és az Echinocactus gyűjtőnemzetségbe sorolta. Theodor Rümpler (1817-1891) 1886-ban Anhalonium nemzetségnév alatt publikálta a fajt, de kiderült, hogy Lemaire ezt a nevet már alkalmazta 1939-ben az általa leírt mai Ariocarpus-ok megnevezésére. A bizonytalanságok elkerülése végett Coulter 1894-ben a Lophophora nemzetségnevet választotta a különleges és egyedi areolaképződményekre utalva az akkor ismert két faj, a williamsii és a lewinii számára. A nemzetség típusfajának a L. williamsii-t jelölte meg, a L. lewinii pedig később más nemzetségbe kapott besorolást. A taxonómiát illetően még néhány nem számottevő próbálkozás volt, de az amerikai szerzőpáros, Britton & Rose, majd később Alwin Berger (1871-1931) német pozsgásspecialista is önálló nemzetségként publikálva megerősítik a státuszát. Azonban a nemzetség rendszertana az 1980-as években kezdődő általános revízió következtében ismét vitatottá, ezáltal bizonytalanná vált, mivel a hatalmas területen élő és ezért eltérő módon fejlődött kaktuszok variabilitását a szakértők nem egyöntetűen ítélték meg. Ron & Ken Preston-Mafham 1991-ben a „Cacti The Illustrated Dictionary” c. képes lexikonban két „jó” fajt ismertet (L. diffusa, L. williamsii). Rudolf Grym a „Die Gattung Lophophora” (1997) c. művében négy fajt ismer el, a többit ezek szinonimáinak tekinti (28-at sorol fel), de voltak kritikusai, akik szerint a négy faj egy és ugyanaz. Curt Backeberg (1894–1966) klasszikus rendszerében a nemzetséget akkoriban 3 faj, és 6 változat képviselte, melyet ma még sok követője elfogad. Az eltelt idő óta újabb leírások is napvilágot láttak, ennek ellenére a legújabb rendszerezésben csak három elfogadott fajt találunk.
A nemzetség jelenleg 3 elfogadott faja közé az alábbiak tartoznak:
1. Lophophora diffusa (Croizat) Bravo 1967 (1944)
2. Lophophora fricii Habermann 1974 (1974)
3. Lophophora williamsii (Salm-Dyck) Coulter 1894 (1845)
A zárójeles évszám a faj első leírásának a dátuma.
Tiszteletben tartva azon kaktuszszakértők és -gyűjtők népes táborát, akik a korábbi rendszertan szerint tartják nyilván a kaktuszokat, tájékoztatásul tételesen felsoroljuk Backeberg kaktuszlexikonjában ismertetett taxonokat. Ezek a következők:
L. echinata Croiz.
L. echinata var. diffusa Croiz.
L. lutea (Rouh.) Backeberg
L. williamsii (Lemaire ex Salm-Dyck) Coulter
L. williamsii var. caespitosa Hort
L. williamsii var. decipiens Croiz.
L. williamsii var. pentagona Croiz.
L. williamsii var. pluricostata Croiz.
L. williamsii var. texana (Frič ex Kreuzinger) Backeberg
Megjegyzés
L. jourdaniana (Habermann) Kreuzinger fajt Backeberg is a L. williamsii szinonimájának tartotta, L. lewinii (Henn.) Rusby pedig az Epithelantha micromeris var. greggii (Eng.) Borg besorolás alatt található. A New Cactus Lexikon ugyanezt E. micromeris subsp. greggii (Eng.) Taylor alatt jegyzi, de vitatott státuszban.
A Lophophora nemzetség tudományos leírását John Merle Coulter (1851-1928) amerikai kaktuszrendszerező és fajleíró készítette el. Coulter a botanika professzora volt és a Chicagói Egyetemen oktatott. 1896-ban megalapította a „Botanical Gazette” c. szaklapot, melynek az első írásában revízió alá vonta és átdolgozta az Észak-Amerikában élő Opuntia fajokat. A kaktuszkutatás terén dr. Joseph Nelson Rose-zal több alkalommal is együttműködött. Néhány ismert, általa leírt kaktuszfaj: Echinocereus brandegeei, Mammillaria brandegeei, M. densispina, M. pringlei, Sclerocactus erectocentrus.
Megjegyzés
Ludwig Lewin német farmakológus (a gyógyszertan tudósa és kutatója) amerikai utazásai során ismerkedett meg olyan kaktusszal (ezt Anhalonium lewinii névvel illette), amelyből kivont néhány alkaloidot.
Habitus
Vastag módosult karó- vagy répagyökerű fajok tartoznak a nemzetséghez. A nyomott gömb alakú, inkább kisméretű kaktuszok magánosak, vagy gyakran sarjadók és kisebb telepeket hoznak létre. A puha húsú szár színe sárgászöld és kékeszöld között változik, de akár szürke is lehet, attól függően, hogy mennyire erős direkt napfény éri. A kissé csavarodott bordák megjelenése változatos, lehet bordás és/vagy szemölcsös. Számuk (4)5-14 db, laposak, szélesek, gömbölydeden szétterülők, a határvonalukon rendszerint hullámos lefutásúak, és minden „bordaszegmens” közepén szabályos rendszerben, egy-egy tövistelen gyapjútincses areola tűnik ki, melyek ivarérett korban erőteljesebbé fejlődnek. Általában mindegyik faj tövis nélküli lesz a magonckor után. A gyapjas tenyészcsúcsban képződő tölcsér alakú kis virágaik fehérek, rózsaszínűek vagy sárgák, önsterilek. A porzók érzékenyek, megérintve a bibe felé hajlanak. A magház és a többi virágrész is csupasz. A hengeres vagy buzogány alakú, csupasz termés csak éretten bújik elő, színük rózsaszín vagy ibolyásvörös. Az érett termés nedvdús, húsos, de hamar beszáradó, a virágmaradvány egy idő után elváló. A mag lapított, ovális, 1,5 x 1,1 mm, fekete vagy barnásfekete, fénytelen (matt), a peremén gerinces, felszíne durván szemölcsös, dudorokkal borított. A köldök viszonylag nagy, alapi és benyomott. A sejtnedv keserű ízű, különféle alkaloidokat tartalmaz, jelenleg 60 féle ilyen jellegű vegyületet tudtak bizonyíthatóan kimutatni. Közülük a mescalin nevű alkaloid a legszámottevőbb, mely a növény elfogyasztását követően a mennyiségtől függően állat és ember számára egyaránt sajátságos mámort, bódulatot, eszméletvesztést, sőt maradandó idegrendszeri károsodást is okozhat.
Érdekesség
Az őslakos indiánok „Peyotl-Istenség” néven tisztelik, és mágikus erőt tulajdonítanak e kaktuszoknak (ők nem is tettek különbséget a ma rendszertanilag megállapított taxonok között). A hatóanyag-tartalom összetételében és mennyiségében a nemzetséghez tartozó fajok között nincs számottevő különbség, vagyis ez a tulajdonság nem kizárólagosan a L. williamsii fajra jellemző.
Élőhely
Közép- és Észak-Mexikóban, valamint az USA Új-Mexikó és Texas államának déli részén őshonosak. Előfordulási helyük a száraz, nagyon meleg sztyeppe vidékek, ahol köves, sziklás, ásványi eredetű talajon élnek gyér fű között, esetleg szárazságtűrő cserjék gyenge árnyékában. A területek éves átlaghőmérséklete magas, 23-26 C fok közötti, az éves csapadékmennyiség viszont alacsony, mindössze 300-400 mm. (Összehasonlításként a magyarországi viszonyok: 10 C fok és kb. 800 mm.). A L. diffusa a mexikói Querétaro állam homokos hordaléktalajú területein szellős cserjék között található, a L. fricii pedig Coahuila államban a Sierra de la Bola hegységben San Pedro és Viesca közeli hegyekben őshonos, viszonylag kicsi elterjedésű területen, mész alapkőzeten kialakult aprózódott kőzetű talajon, ahol gyakran sziklák repedéseiben él.
Gondozás
Alapvetően a nemzetség fajainak az igénye nagyjából megegyezik, csak néhány apró eltérést kell figyelembe venni a gondozáskor. A nemzetség másik két tagja még érzékenyebb a nedvességre, ezért rendkívül jól drénezett, vízáteresztő, könnyen kiszáradó, szemcsés talajkeveréket biztosítsunk számukra. Csak akkor szabad öntözni, ha a talajkeverék teljesen kiszáradt, és egy ideig maradjon is így. Ha a töppedés kezdeti jelei mutatkoznak tenyészidőben, akkor öntözhetünk, de csak mérsékelten és kizárólag alulról. A túlöntözés következtében hirtelen fellépő belső folyadéknyomás miatt könnyen felhasadhat a szár oldalsó része, ami fertőzésveszélyt jelent. Ilyen esetben jó ideig, de legalább a hegképződésig kerüljük az öntözést. Ha fertőzésmentesen képes beszáradni a hasadék, akkor életben marad, viszont esztétikailag maradandó károsodást szenved. A gondozást segíti, ha ismerjük előfordulási helyüket. A L. williamsii fajnál is puhább, védtelen szárak gondozás közben se sérüljenek, mert rothadásra ezáltal is hajlamosak. Világos, száraz, szellőztethető, 10 C fok körüli, kórokozóktól mentes helyen teleltessünk.
Felhasznált irodalom
David R. HUNT: The New Cactus Lexicon
Kaktusz-Világ 2001. szeptember
Ewald KLEINER: Kaktuszok a lakásban és a kertben
Magyar Larousse Enciklopédia
Elisabeth MANKE: Kaktuszok
Mészáros Zoltán: Virágzó kaktuszok
MPKE-MKOE: Sorin Victor COPĂCESCU ford. LŐRINTZ István
Pozsgások (225. kártya)
Dr. NEMES Lajos - SZABÓ Dezső: Kaktuszok
Marcus SCHNECK: Kaktuszok
Rudolf ŠUBIK - Libor KUNTE: Kaktuszok enciklopédiája
SZŰCS Lajos: A növénykedvelő kislexikona
Új Magyar Lexikon
Nico VERMEULEN: Szobanövények enciklopédiája
Angol fordítás: VARGA Zoltán
Írta: KISS Csaba
2008. szeptember 20-30.
