Ferocactus schwarzii

Ferocactus cylindraceus

virágzó

A fajra vonatkozó ismeretek
A nemzetségre vonatkozó ismeretek

A fajra vonatkozó ismeretek

Elsõ leírása
Ferocactus schwarzii Lindsay 1955/ Cactus and Succulent Journal (Los Angeles) 27: 70.

Szinonimák
Nincsenek

Etimológia
A schwarzii fajnév a kaktuszt megtaláló Friedrich SCHWARZ családnevének latinosított változata.

História
Friedrich (Fritz) SCHWARZ, német származású amerikai kaktuszkutató, -gyûjtõ és növénykereskedõ 1940-ben találta meg a késõbb róla elnevezett F. schwarziit Mexikó Sinaloa államának északi részén, El Rancho del Padre környékén. A begyûjtött kaktuszok bekerültek SCHWARZ növénykatalógusába, ezáltal eljutott az USA és Európa nagyobb gyûjteményeibe. LINDSAY is beszerzett egy példányt, s mivel még nem készült érvényes leírás róla, felvette a kapcsolatot a felfedezõvel, majd elutazott hozzá a San Luis Potosíban lévõ otthonába. SCHWARZ kertjében élõ példányról elkészítette a faj elsõ leírását, s a vendéglátó gazda tiszteletére róla, a megtalálóról nevezte el F. schwarziinak. Az új fajról szerzett mintaanyagokkal tért vissza Kaliforniába, melyeket a Stanford University Dudley Herbáriumban helyezett el. Késõbb ugyanitt, a herbáriumi anyagok között kutatva, hasonló mintákra akadt, melyekrõl kiderült, hogy azt Townshend Stith BRANDEGEE (1843-1925), kaliforniai botanikus még 1904-ben gyûjtötte. BRANDEGEE nem közölt semmilyen publikációt errõl a fajról, így nyílván Lindsay leírása az érvényes és a hivatalos megtalálója sem õ, hanem SCHWARZ. Szerencsésnek mondhatta magát, hiszen az a koránt sem gyakori eset történt vele, hogy a valódi felfedezõ helyett az õ neve került be a hivatalos krónikákba. Érdekes, hogy az Echinocereus primolanatus F. Schwarz ex N. P. Taylor faj (hiányos) elsõ leírása is az õ nevéhez fûzõdik. SCHWARZ beszámolóiban különleges jelenségeket is lejegyzett, például említést tesz arról, hogy a szomjúkat csillapítani szándékozó õzek, kecskék, sõt, lovak a kaktuszok töviseit letiporva férnek hozzá a nedvdús belsõ szövetekhez. F. SCHWARZ nevét, elismerve a kaktuszkultúra terén szerzett érdemeit, még többek között a Turbinicarpus schmiedickeanus subsp. schwarzii és a Mammillaria schwarzii is õrzi.

A Ferocactus nemzetséget több neves botanikus is behatóan vizsgálta, de olyan kitartó szenvedéllyel, mint dr. Georg Edmund LINDSAY, talán senki. LINDSAY a Kaliforniai Tudományos Akadémia igazgatója volt. Kaktuszkutatásai során számos publikációt jelentetett meg a hordókaktuszokról, több új faj és alfaj leírása fûzõdik a nevéhez, ezek között található az F. schwarzii. Az 1955-ben elért doktori disszertációját is fõleg e nemzetség jegyében készítette el. Részletes, eseményekben gazdag életrajzát kiemelve közöljük.

Dr. Georg Edmund LINDSAY (1916-2002)

Amerikai botanikus. G. LINDSAY gyermekkorának javarészét California államban, Pomona mellett töltötte. Kamasz korában szülei, akik gyümölcstermesztéssel foglalkoztak, San Diego megye Lakeside városában egy citromfarmot vásároltak, amelyet örökül ráhagytak. Már egészen fiatal korától kezdve nagyon érdekelték a sivatagi növények. Miután 14 évesen megszerezte a jogosítványát, elindult felfedezõútra növényeket gyûjteni lakóhelyétõl távolabb is, amelynek csúcspontja Baja California félszigete volt 1932-ben, ahová George MCLAIN kísérte el. 1934-ben tért vissza barátaival, Theodore HUTCHINSONnal és George ASCHENBRENERrel. A következõ évi utazásán, amelyet részben szamárháton tett meg, leírja elsõ felfedezését. A felfedezett taxon a Cochemiea WALTON (Cactaceae) nemzetségbe tartozott. A növény a C. maritima G. E. LINDSAY = C. pondii WALTON subsp. maritima (G. E. LINDSAY) U. GUZMÁN lett. A következõ gyûjtõútján 1936-ban, õ és kollégiumi évfolyamtársai Arthur BRIDGE és Robert DAVIS, felfedezték a Mammillaria angelensis R. T. CRAIG kaktuszfajt. 1938 nyarán bejárta az egész félszigetet Robert HOARD, a Pomona Egyetem rovarokat és hüllõket gyûjtõ oktatójának társaságában. Még azon az õszön gyûjtött Közép-Mexikóban egészen Oaxakáig - a Ferocactus nemzetség déli határáig - lejutva, gyakran visszatért a Sonora-sivatagba és a Rancho Guirocoba-t, mint bázisát használta. Utazásaival és írásai nyomán felkeltette az Arizonában újonnan alapított, Phoenix-i székhelyû Sivatagi Botanikus Kert kuratóriumának figyelmét, akik az elsõ igazgatójukat keresték. Habár csak 22 éves volt és még csak 3 évet végzett el az egyetembõl, mégis igazolta a megválasztásának helyességét, mivel sikeresen elindította a kertet. Az új adminisztrációs fõépület építése, a kertek kiosztása, a több ezer õshonos kaktusz elültetése - melyek közül rengeteget õ maga gyûjtött a Baja California Norte-ben megtett útja során 1939-ben. Miután (a II. világháborúban harctéri filmoperatõrként szolgált az Amerikai Légierõnél) visszatért a citromültetvényre, felfedezõ utakat tett Mexikóba Reid Venable MORAN társaságában. 1947-ben, amikor a San Pedro Nolasco-szigetet látogatta meg Herbert BOOLlal, felfedezte az Echinocereus websterianus G. E. LINDSAY és a Mammillaria multidigitata RADLEY kaktuszfajokat. 1949-ben felhagyott a farmgazdálkodással és a Stanford Egyetemre ment befejezni a megkezdett tanulmányait, és doktori képzésbe kezdett Ira Loren Wiggins (1899-1987) felügyelete alatt. A doktori disszertációját a Ferocactus nemzetség ökológiájából és taxonómiájából írta, amely hosszadalmas és külterjes terepkutatásokat igényelt Mexikóban. A disszertációt 1955-ben publikálta, amely 12 új Ferocactus taxon elsõ leírását tartalmazta. 1952-ben meggyõzte bankár barátját, J. W. SEFTONt, hogy szponzorálja a Kaliforniai-öbölben tervezett hajóútját. Az Orca nevû hajó felfedezõ útján LINDSAY volt a tudományos tiszt, és a legénység tagja volt R. V. MORAN, W. C. STEERE s még hét Stanford-i végzõs hallgató. A "Sefton-Stanford Gulf of California Expedition" (Sefton-Stanford Kaliforniai-öböl kutatócsoport) több mint 5000 mérföldet utazott be 61 nap alatt, miközben 26 szigeten álltak meg gyûjteni. A következõ két nyár során - 1953-ban és 1954-ben - LINDSAY mint adminisztrációs asszisztens és növénytani gyûjtõ tevékenykedett az Alaszka állami Point Barrow székhelyû Sarki Kutató Laboratórium (Arctic Research Laboratory) számára, amely I. L. WIGGINS igazgató irányítása alatt mûködött. Stanfordi munkásságának befejezését követõen kinevezték a San Diego-i Természettörténeti Múzeum igazgatójának. Öt éves megbízatása alatt, nagy hangsúlyt fektetett a gyûjtemények és a kutatási anyagok rendszerezésére és a kutatói személyzet kiválasztására. R. MORANt, mint a botanika kurátorát alkalmazta és Baja Kaliforniai terepmunkára bátorította, melybe beletartozott a Bahia de los Angeles városában a Vermillion Sea Field Station (Terepi Állomás) létrehozása. Arra is szentelt idõt, hogy három kontinensen végzett gyûjtõútra menjen R. V. MORANnal Mexikó déli részére, és még két nagyobb utazást is megszervezett a Kalifornia-öböl szigeteire, egyiket a Nemzeti Természettörténeti Múzeum számára 1962-ben, másikat 1966-ban a Múzeum és a Kaliforniai Tudományos Akadémia számára. Utóbbinál igazgató is lett 1963-1982 között, egészen nyugdíjba vonulásáig. Utolsó jelentõsebb gyûjtõútja 1964-ben volt, amikor részt vett egy, a Kaliforniai Tudományos Akadémia és a Nemzeti Tudományos Alapítvány által finanszírozott Galápagos-szigeti nemzetközi expedíción. 18 taxont írt le, melyek mind kaktuszok voltak. Ezek közül a ma is elfogadott taxonok: Ferocactus chrysacanthus subsp. grandiflorus, F. gracilis subsp. gatesii, F. schwarzii, F. tiburonensis, Mammillaria boolii, M. hutchisoniana subsp. louisae, M. pondii subsp. maritima, M. albilanata subsp. tegelbergiana. Gyakori cikkírója és munkatársa volt a Cactus and Succulent Journal, a Desert Plant Life és a Pacific Discovery szaklapoknak. Hét botanikai faj, többnyire szukkulensek, egy skorpió a Baja Kalifornia állambeli Sierra Lagunából, valamint egy kígyó a Kaliforniai-öbölbeli Isla Carmenrõl õrzi a nevét. A kaktuszok közül az Echinocereus ferreirianus subsp. lindsayi MEYRAN, a Ferocactus lindsayi BRAVO és a sin. Mammillaria lindsayi CRAIG taxonokat nevezték el a tiszteletére.
A kaktuszkutatás terén kifejtett munkásságának elismeréseként 1949. július 4-én megkapta a Cactus and Succulent Journal díját, melyet napjainkig csak 135 tudósnak ítéltek oda.

Habitus
A kaktusz mindig magában álló, nem sarjadó. Fiatal korában eleinte szabályos, majd nyomott gömb alakú, idõs korában megnyúlt gömb (tojás) formája lesz maximum 80 cm magas, 50 cm széles méretekkel. Tenyészcsúcsa enyhén belapult, melyet 2-5 cm átmérõjû, kerekded, vastag, selymes, sárgás színû filcréteg koronázza. Szára élénk- vagy sötétzöld színû, mélyen barázdált, 13-19 bordája 3-5,5 cm magas, éles, sima felületû, nem szemölcsös, függõleges lefutású. Ovális, vagy fordított tojás alakú areolái nagyok, 5-12 mm szélesek, 11-22 mm hosszúak, kezdetben erõsen gyapjasak, színük eleinte világos sárgászöld, késõbb világos-, majd sötétszürkévé válik. Az idõs egyedek bordáinak élén az areolák nagyon közel helyezkednek egymáshoz, vagy folyamatosan össze is érnek és sávszerûen futnak végig rajtuk. A tövisek nem rendezõdnek el felismerhetõen perem- illetve középtövisekre. A fiatal, ám még fejletlen növény areolánként 4-5 (néha több, akár 10 is elõfordulhat), az alapnál 1-2 mm vastag, 0,5-5,5 cm hosszú, enyhén hajlott, majdnem egyenes tövissel rendelkezik. A felnõtt növényeken aerolánként 1-3 tövis van, ez idõvel 0-2 darabra redukálódik. Két tövis esetén viszont mindegyikük hajlott, a borda élével párhuzamosan egyik lefelé, a másik felfelé irányuló. A tövisek színe kezdetben sárga, majd egyre inkább szürkévé vagy szaru színûvé válik. Felületük finoman és gyûrûszerûen barázdált, keresztmetszete síkdomború vagy fordított. A virágzó areolákon a rendszerint meglévõ tövisek vagy tövisképzõ helyek felett és a virágok alatt (vagyis a köztes zónában) jelennek meg az **extraflorális nektárképzõ mirigyek. Kezdetben általában 2 db fejlõdik egy areolán aszimmetrikusan, a késõbbiekben aztán akár 5 is megjelenhet aerolánként, színük halvány narancssárga, enyhén lapítottak, lekerekített csúccsal, 1,8-2,2 mm szélesek.
A virágok május és június között a növény tetején koszorúszerûen, a tenyészcsúcstól számított 2. areolában jelennek meg, színük citrom- vagy kanárisárga és alig észlelhetõ, enyhe illatuk is van. A teljesen kinyílt virág mérete legalább 5 cm hosszú és 4 cm átmérõjû. (Egyes ismertetõk 10 cm nagyságú virágot is említenek, de ez túlzásnak tûnik.) A virágcsövet borító vörös, sárga szöszös szélû pikkelyek folyamatosan átmennek külsõ lepellevelekbe, melyek sárgák, vörös középcsíkkal, a szélük kissé tépett. A belsõ lepellevelek homogén sárgák, 2-2,5 cm hosszúak, 0,8 cm szélesek, hegyes végûek, a szélük rojtos. A porzószálak, a portokok, a bibeszál és a bibe egyaránt sárga színûek. A termése 1,5 cm hosszú, 1,2 cm széles, pajzs formájú, visszahajló pikkelyekkel borított.
Az elszáradt, sárga színû lepellevelek a termésen maradnak és együttes hosszuk a 3,0 cm-t is elérheti. Az érett gyümölcs hamar kiszáradó, az oldalánál felrepedõ, a pirosas magház termésfalán belül ragacsos, édes gyümölcshús veszi körül a magokat. Az érett, csíraképes magok ovális alakúak, fényes feketék, 1,5 mm hosszúak 1,0 mm szélesek és 0,6 mm vastagok. A maghéj felszíne enyhén recés, a köldök ovális, besüppedõ.

Megjegyzések:
1. A Ferocactus schwarzii a F. echidnevel nagyon közeli rokon, mégis sok mindenben különbözik a két faj. A F. echidne elágazásra (sarjadásra) hajlamos, mégsem nõ akkorára, mint a Ferocactus schwarzii, több tövise van, vékonyabb a bordája és 6-8 héttel korábban virágzik.
2. A faj helyszíne nehezen megközelíthetõ és gyümölcse kevés magot tartalmaz.
3. N. TAYLOR és J. CLARK a F. schwarziit a Bisnaga szekció F. glaucescens csoportjába sorolta be.

A F. schwarzii fajhoz jelenleg alfaj nem tartozik.

Élõhely
Mexikó Sinaloa államának északi és középsõ részén, meredek csúcsok és hegyek sziklás felszínén élnek 30-200 m tengerszint feletti magasságban Bacuberitotól keletre, El Rancho del Padre és Rio Sinaloa közötti szorosban Nyugat-Sinaloában, akárcsak az alacsony kis hegység, Cerro Colorado vörös sziklás csúcsai között, Cofradia közelében, kb. 48 km-re Culiacan várostól keletre, Durangó állam határa mentén.

Gondozás
A F. schwarzii a melegházainkban a meglehetõsen ritkábbak közé tartozik, pedig e kaktuszfaj tartása viszonylag könnyû. Szaporítása sarjak híján csak magról történhet, és pont ez okozza a legnagyobb nehézséget. A magok jól csíráznak, viszont nagyon érzékenyek a talajuk kiszáradására. Ha nem gondoskodunk megfelelõ vízellátásukról, elpusztulnak. Egyébként 1-2 éves korától különösebben már nem érzékeny, a szokásos kaktusztalaj és figyelmes öntözés, gondozás mellett hosszú ideig gyönyörködhetünk benne. Az átlag kaktuszhoz képest gyorsabban, a saját nemzetségében a lassabban növõk közé tartozik. A növekedést valamelyest serkenthetjük, ha lapos tálban neveljük a közvetlen a felszín alatti gyökérszerkezete miatt. A túl sok víz árthat, a túl kevés napfény a fejlõdését gátolja, viszont szabadban a hosszantartó napos és meleg környezet kielégítõ vízellátással jó növekedést biztosíthat számára. Viszonylag idõsebb korban virágzik, leginkább a 12-20 cm-es méret körül, amit gyûjteményben leginkább 15-20 év alatt ér el. Persze elõfordulhat, hogy - nagyon kedvezõ tartás mellett - ennél jóval rövidebb idõ után, akár 10 évesen elkezdi rendszeresen mutogatni szép, sárga virágait. A hosszan tartó ivarérés ellentételezéséül virág nélkül a nemzetségében is az egyik leglátványosabb, legszínesebb kaktusz. A növény optimális fejlõdéséhez és a dús, hosszú tövisek képzõdéséhez fokozatosan biztosított tûzõ napot és viszonylag rideg tartást igényel. A természeteshez közeli habitus kialakulásában sokat segít a jól drénezett (jó vízáteresztõ képességû), kõtörmelékes, tápanyagban, ásványi anyagokban, gazdag, enyhén savas (pH 6-6,5), vagy semleges (pH 6,8) kémhatású talaj, ami az erõs tövisek képzõdésére kifejezetten serkentõleg hat. Fiatalon kilátszik a szár zöld színe, és a kevés fényben nevelt példányoknál idõs korban is, de 10-15 cm átmérõ felett, kedvezõ tartás mellett már szinte teljesen el tudják takarni a tövisek. Az élõhelyén tavasszal virágzik, március közepén már láthatók a jól fejlett bimbók, az elsõk korán ki is nyílnak. Ha gyûjteményben kivirágzik, az nyár elején és közepén történik - május, június, július hónapokban. Hosszú ideig virágzik a nyár derekán, egymás után több hullámban, általában egyszerre nem nyílik 2-3 virágnál több, de elõfordul az is – persze ritkábban -, hogy virágkoszorú övezi a termõcsúcsot, ember által érezhetõ illata nincs vagy alig észlelhetõ. A viszonylag nagy homogén sárga virágai akár egy teljes héten át nyitva maradhatnak. A mélyen ülõ virágokat általában gátolják a teljes kinyílásban a meglévõ tövisek.
A téli minimális hõmérséklet általában és huzamosabb ideig 8-10 C fok alá ne kerüljön. Teleltetése azonban hideg helyen is történhet, mivel a legtöbb forma szárazon jól bírja a fagypont körüli hõmérsékleteket. Ezek rövidebb ideig tartó -5-10 C fokos fagyot is elviselnek, az északiabbak kicsivel többet is, de ennél alacsonyabb hõmérsékleten elpusztulnak. Ezért fûtetlenül is tartható a teleltetõben, ha nyáron ridegtartást kap, és nem lazulnak fel a szövetei.
Az F. schwarzii meglehetõsen fogékony a gyökérkártevõkre, ezért gyakran kell ellenõrizni. Gondos ápolás mellett hosszú évekig, évtizedekig fejlõdhet, növekedhet és fõleg - virágozhat.

Érdekességek
1. LINDSAY 1955-ben publikált doktori disszertációjában (LINDSAY 1955/PhD thesis, Stanford University) több új Ferocactus taxon elsõ leírása között szerepelt a F. schwarzii is, melyet a Cactus and Succulent Journal hasábjain jelentettek meg.

2. Ha nem is ellentmondásosak a virágzásra vonatkozó adatok, megfigyelések, minden esetre nagy intervallum található a különbözõ ismertetõkben. A legoptimistább adat, miszerint akkor kerülhet virágzási korba, ha szárának átmérõje eléri a minimális 10-12 cm-t, ehhez is közel 10 év szükséges.

3. Magonc korában Echinocactus grusoniira, egészen fiatalon pedig némelyik cephalium nélküli Melocactusra, késõbb az Uebelmannia gummiferara is hasonlít kissé, és csak jóval késõbb ölti fel a fajra jellemzõ különleges külsõt.

4. Több, különbözõ korú felvétel alapján arra lehet következtetni, hogy minél idõsebb a növény, annál kevesebb tövis található egy areolában. Nagyon fiatalon az areolákban körkörösen elõforduló 7-9(10) tövise is van, késõbb a tövisek fésûszerûen összeállnak a bordák élén, nagyon idõs korában meg szinte tövistelen, innen eredeztethetõ a tövishagyó hordókaktusz név.

5. Különleges megjelenése, fõleg gyér tövisezettsége, illetve annak teljes hiánya összetéveszthetetlenné teszi más fajtársával, ezért az egyik legkönnyebben felismerhetõ hordókaktusz. Nemzetségén belül a F. glaucescenshez hasonlít a legjobban, de nem szürkés színû és annál kisebb tövisû.

6. **A virágban található nektáriumok (intraflorális nektáriumok) a rovarok csalogatásával elõsegítik a rovarporozta növények megporzását. A cukros váladékot (nektar) kis mirigyek termelik, amelyek a virágkocsányon, a virágrészek között, a viráglevelek alapjánál, az alapi részen megduzzadó bibeszál ún. vánkosában stb. lehetnek. Az extraflorális (virágon kívüli) nektártermelõ mirigyek jellemzõk az egész Ferocactus nemzetségre. A virágon belüli viszonylag kevés nektártermelést hivatottak pótolni ilyen sajátos külsõ módon.

7. A 2009 végén megjelent "Tóth Norbert - Libnár Antal: Hordókaktuszok - A Ferocactus nemzetség" címû magyar nyelvû monográfiában nemcsak errõl a taxonról, hanem az összesrõl olvashatunk, és tudhatunk meg rendkívül érdekes, sõt, hasznos ismereteket, a kaktuszkutatás során a felfedezõk által tapasztalt különleges történeteket.

Felhasznált irodalom
BODOR János (2008): Szobakaktuszok. Mezõgazda Kiadó, Budapest.
HAAGE, Walther (1981): Kakteen von A bis Z. 1. kiadás, Neumann Verlag, Leipzig Radebeul.
HEWITT, Terry (2000): Kaktuszok és pozsgások. Panemex Kft. és Grafo Kft.
HUNT, David R. - TAYLOR, N. - CHARLES, G. (2006): The New Cactus Lexicon: descriptions and illustrations of the cactus family. dhbooks, Milborne port.
MÉSZÁROS Zoltán (1969): Virágzó kaktuszok. Mezõgazda Kiadó, Budapest.
DR. NEMES Lajos - Szabó Dezsõ (1981): Kaktuszok. Mezõgazda Kiadó, Budapest.
PRESTON-MAFHAM, Rod & Ken (1994): Kaktuszok képes lexikona. Panemex Kft. és Grafo Kft.
PAPPNÉ DR. TARÁNYI Zita (2001): Kaktuszok és pozsgások ápolása. Kheirón ’97 Kft.
SCHNECK, Marcus (1997): Kaktuszok. Új Ex Libris Könyvkiadó.
SUBÍK, Rudolf - KUNTE, Libor (2004): Kaktuszok enciklopédiája. Kossuth Kiadó.
Tóth Norbert - Libnár Antal (2009): Hordókaktuszok. Magyar Kaktuszgyûjtõk Országos Egyesülete, Tóth Norbert és Libnár Antal közös kiadása.
Dr. Turcsányi Gábor és Társai (2001): Mezõgazdasági növénytan. Mezõgazdasági Szaktudás Kiadó.
VERMEULEN, Nico (2002): Szobanövények enciklopédiája. Gabo Könyvkiadó.

Fotók: KISS Ármin
Angol fordítás: VARGA Zoltán (Bp.), MILKOVICS Zsolt

Készült: 2010. július 02-20, december 01-29.

A cikk írója a szerzõi jogokat fenntartja!

A nemzetségre vonatkozó ismeretek

Első leírása

Ferocactus Britton & Rose 1922/CBR 3: 123.

Szinonimák

Bisnaga Orcutt 1926/Cactography 1.

Etimológia

A Ferocactus tudományos nemzetségnév latin eredetű szóösszetétel, melynek latin előtagja a ferox, ferus, magyarul vad, ádáz (a kaktuszok erősen tövises, félelmetes, elriasztó kinézetű külsejére utal), az utótaggal együtt vadkaktusz a jelentése.

História

A nemzetség létrehozója és névadója az amerikai kaktuszszakértő, terepkutató és rendszerező szerzőpáros Nathaniel Britton és Joseph Rose volt 1922-ben. Az ádáz, vad kinézetű termetes kaktuszok habitusát a szemléletesen kifejező latin szóösszetétellel, a Ferocactus nemzetségnévvel illették.

A szerzőpáros, dr. Nathaniel Lord Britton (1859-1934) és prof. dr. Joseph Nelson Rose (1862-1928) közül Britton a New York Botanikus Kert igazgatója, Rose pedig Washingtonban a "National Herbarium, Smithsonian Institution" kuratóriumi tagja volt. Közös életművük, az 1919-23 között készült és a Washingtonban kiadott teljes kaktuszcsaládot átfogó négykötetes "The Cactaceae I-IV" monográfia. Közösen több kaktuszfajt is leírtak, néhány ismertebb ezek közül: Copiapoa megarhiza subsp. megarhiza, Coryphantha pallida subsp. pallida, Discocactus bahiensis, D. zehntneri subsp. zehntneri, Echinocereus barthelowanus, E. grandis, Echinopsis aurea subsp. aurea, E. formosa subsp. bruchii, E. ferox, E. pampana, Escobaria chihuahuensis subsp. chihuahuensis, E. dasyacantha subsp. chaffeyi, E. sneedii subsp. sneedii, Gymnocalycium spegazzinii subsp. spegazzinii, Mila caespitosa subsp. caespitosa, és számos Mammillaria faj. Rose önálló szerzőként is sok új kaktuszfajt írt le, ezek közül az ismertebbek az Echinocereus reichenbachii subsp. baileyi és a Mammillaria heyderi subsp. macdougalii (Rose ex Bail.) Hunt. Egyedül utazta be a kontinenst, főleg a kaktuszlelőhelyeket, melynek tapasztalatait használta fel a fenti közös monográfiájukban. A kaktuszokon kívül számos Echeveria faj felfedezője és leírója is.

Habitus

E nemzetséghez tartozó kaktuszok bizonyítottan nagyon idős kort, akár több száz évet is megérhetnek. A hordókaktusz nemzetség fajai jellemzően magánosak, elágazásmentesek, de vannak közöttük csoportosan növők (pl.: Ferocactus robustus). A száruk nyomott gömbölyded, zömök oszlop vagy tipikusan hordó alakú. Általában nagytermetűek vagy nagyon nagyok, egyes fajok egyedei nagyon idős korukra akár 3 m magasságot is elérhetnek (pl. F. pilosus), de nyilvánvalóan nagyon fiatal korban még nem mutatják ezt a formát. A száron kevés vagy számos erőteljes borda képződik, a bordák vaskosak, egyenesen lefutók, némely fajnál dudorosan szemölcsösek (pl. F. hamatacanthus subsp. sinuatus). Töviseik igen erősek – vad (félelmetes) kinézetűek, ami a névadásban döntő szerepet játszott – egy középtövisük rendszerint hosszabb, erősebb, nem ritkán laposabb a többinél, és a horgas tövisű taxon is gyakori (pl. F. latispinus). E fényigényes növények több színben pompázó, fajonként változó, de általában viszonylag nagy kehely vagy tölcsér alakú virágai az idős egyedek hajtáscsúcsa közelében fejlődnek, nyáron nappal nyílnak, de előfordul rövid nappalos, télen virágzó faj is (pl. F. latispinus). A virágcső feltűnő pikkelyekkel borított. A virágrészek és a porzók hajak gyűrűje által elválasztottak. A termés alakja gömbölyűtől az oválisig változó, vastag falú, éretten száraz, alapjánál felrepedő (Ferocactus szekció), vagy leves, édes, fel nem nyíló vagy szabálytalanul felnyíló (Bisnaga szekció), sárga színű, felülete ragacsos. A virágzó areolák csupaszok, nektárt rejtő mirigyeket, úgynevezett „extraflorális mirigytöviseket” is fejlesztenek. Ezeken a mirigytöviseken keresztül édes váladékot választanak ki a bőrfelületükre a virágzási idő környékén (nyáron és ősszel), ezzel is csalogatják a megporzást végző rovarokat, lepkéket. A mag lapított ovális, 1,4-2,4 mm nagyságú, fekete-barna, fényes, felszíni domborulatai lapítottak vagy részben konkávok.

Nigel P. Taylor és Clark által a fentebb említett mindkét szekció - Bisnaga szekció és Ferocactus szekció - még további két csoportra osztható, főleg a termés és a mag tulajdonságaira alapozva.

I. Bisnaga szekció

A termésük vörös, rózsaszín vagy bíboros, ritkán sárga vagy fehéres bogyó, leves, fel nem nyíló vagy szokatlanul felrepedő a csúcs körül, és a magok a terméshússal együtt kibuggyannak. A mag ritkán nagyobb mint 2 mm, többnyire nagyon sima és fényes, a köldök régiója keskenyen peremes.

F. glaucescens csoport. A szár magános vagy sarjadó, a tövis többé-kevésbé lekerekített (a The New Cactus Lexicon itt a „terete” kifejezést használja, ami hengeres, de végei felé keskenyedő, kerek keresztmetszetű és sima felszínűt jelent), a csúcs egyenes, többé-kevésbé sima. A mag domború cellafalakkal határolt, többé-kevésbé kiemelkedők, a domborulatok falai többé-kevésbé lapítottak, nagyon finom mikro szemcsézettséggel (nem gödrös).

F. alamosanus, F. echidne, F. flavovirens, F. glaucescens, F. schwarzii

F. latispinus csoport. A szár magános, némelyik faj egyedeinél nagyon nagy. A középtövis gyakran lapított, egyenes vagy hajlott, vagy visszahajlótól a tövisvégen horgasig változó, keresztben gyűrűszerűen bordázott. A magdomborulatok cellafalainak határai alig érzékelhetők, vagy enyhén kiemelkedők, a domborulatok falai gödrösek.

F. haematacanthus, F. hamatacanthus, F. histrix, F. latispinus, F. macrosdiscus

II. Ferocactus szekció

A termése kezdetben sárga vagy vörös, lila, rózsás-karmazsin csíkokkal, belseje beszáradó, alapjánál felreped, ahogy a termés megérik, leválik a növényről. A mag többnyire 2-3,2 mm nagyságú, tompa fényű vagy gyakran kevésbé fényes, a köldökrégió lapos peremmel.

1.F. robustus csoport. (Ez tartalmazza a F. wislizeniit is, noha a maghéj felszíne sekélyen gödrös.) Tövisek száma több mint 10, jól elkülönülnek erős középtövisekre és finomabb peremtövisekre. A mag alig érzékelhető vagy többé-kevésbé emelkedett domborulatú cellafalakkal, a domborulatok falai többé-kevésbé laposak vagy konkávok (nem gödrösek), durva mikro szemcsézettséggel.
F. chrysacanthus, F. cylindraceus, F. fordii, F. gracilis, F. herrerae, F. johnstonianus, F. peninsulae, F. pilosus, F. robustus, F. tiburonensis, F. townsendianus, F. viridescens, F. wislizenii

F. pottsii csoport. Tövisek száma kevesebb mint 10, nem elkülönülők vastagságban. A mag alig érzékelhető vagy többé-kevésbé emelkedett domborulatú cellafalakkal, a domborulatok falai többé-kevésbé lapítottak vagy gödrösek, mikro szemcsézettség nélkül.

F. diguetii, F. emoryi, F. lindsayi, F. pottsii

A nemzetséghez jelenleg 42 taxon – 28 faj és 14 alfaj – tartozik (The New Cactus Lexicon Text 5. o.).

Érdekességek

A hordókaktuszok ellentmondásos növénycsodák a távolságtartó, ugyanakkor vonzó monumentális termetük és az elriasztó tövisarzenáljuk miatt. Ebben a nemzetségben találjuk a kaktuszcsalád leghosszabb tövisű kaktuszát, a Ferocactus emoryi subsp. rectispinust, melynek középtövise akár a 30 cm hosszt is elérheti. A Ferocactus nemzetséghez tartoznak az egyik legszebb és egyben a legimponálóbb kaktuszok, és népszerűségük gyorsan növekszik annak ellenére, hogy a növények viszont túl lassan növekednek, 1-2 fajt eltekintve pedig sok évbe telik, míg termékennyé válnak, nem vagy ritkán nevelnek sarjakat.
Bár többségük hosszú esztendők múlva hoz virágot, a legkülönlegesebb formájú, színű és nagyságú, félelmetes, ám mégis ámulatba ejtő töviseik látványa feledteti, de legalább is csökkenti a várakozás okozta türelmetlenséget.
Nálunk sajnos sokat veszítenek a vadságukból még a Kanári-szigeteken termesztett példányok is. A később növekedett töviskoszorúk sokkal gyengébbek lesznek az új otthonukban a legodaadóbb gondozás mellett is. A termesztett növények nagyon lassan növekszenek, évekig tarthatók ugyanabban az edényben átültetés nélkül, de ha gondosak és türelmesek vagyunk, akkor még üvegházban is látványos „hordókká” fejlődhetnek.
A Ferocactusok esetében jól tetten érhető a tudományos név és a népi elnevezés találékonysága közötti különbség az utóbbi javára. A hordókaktusz (angolul barrel cactus) vagy hordó alakú kaktusz (barrel-shaped cactus) népi elnevezés a kaktuszok távolról is jól felismerhető, az egész nemzetségre jellemző és rendkívül találó külső alakjára utal. Egy másik ismert nevük hazájukban a Wilde cactus (vadkaktusz), amit a nemzetség névadói a tudományos név alapjául felhasználtak. Nagyságuk és formájuk alapján igazán sem a gömbkaktuszok sem az oszlopkaktuszok kategóriájába nem illenek bele.
Több hordókaktusz a Mammillariakhoz hasonlóan a szár végén, a tenyészcsúcs közvetlen közelében hozza a kör alakban elhelyezkedő virágait. Az azonos időben, nyíló, szemet gyönyörködtető virágkoszorú minden addigi fáradságot és hosszú várakozási időt elfeledtet. A lédús gyümölcsök ehetők, kissé savanykás, jellegzetes, vadgyümölcsre emlékeztető zamatuk van.
A kultúrában tartott hordókaktuszokról a bőrfelületre tapadt édes váladékot öntözéskor permetezéskor el kell távolítani, mert könnyen megtelepednek rajta a penészgombák, melyek nemcsak esztétikailag, hanem élettanilag is károsak.
Gondozásuk során óvakodjunk a kapkodásból, figyelmetlenségből adódó szúrásoktól, mert rendkívül hegyesek és erősek, ezért veszélyesek lehetnek és súlyos sérüléseket okozhatunk magunknak vagy másoknak.
A Kaktusz-Világ 2008. november-decemberi számában és a 2008. december hónap kaktuszában is megemlítésre kerül a nemzetség leírói – az amerikai szerzőpáros - életútjának legfontosabb mozzanatai.

Élőhely

A nemzetség fajai az USA délnyugati és Mexikó északkeleti részén őshonosak, magasabban fekvő sivatagos, félsivatagos területek lakói.

Gondozás

Kultúrában nálunk sokat veszítenek a félelmetes kinézetű tövisruházatukból, mert a sokkal intenzívebb és hosszabb napfényes időszak itt nem biztosítható. Ezért a fagyveszély elmúltával fokozatos szoktatás után minél hamarabb a szabadban tartsuk őket. Ha a tövisei nem elég fejlettek, színtelenek, helyezzük még naposabb, melegebb helyre. Fény- és melegigényesek, ezért kizárólag a teljesen árnyékmentes, napos helyet szeretik, és nincs szükségük a legiszonyúbb nyári tűző nap elleni védelemre sem. A tartóedényeket nagy sziklára, kőtömbökre, betonalapra (teraszra) helyezzük el, így a nappal felmelegedett környezete éjszakára is biztosít számára elegendő meleget. A hordókaktuszok általában nem tűrik a túl nedves éghajlatot, ezért öntözés előtt hagyjuk a talaját teljesen kiszáradni. Nálunk az elég gyakori nyári záporok miatt az ültetőközeg kétharmad arányban tartalmazzon vulkáni eredetű kőzettörmeléket. Éppen ezért a laza szerkezetű ültetőközeg a megfelelő, hogy a hirtelen rázúduló csapadékmennyiség túlnyomó többsége csak átfusson a talaján. Az ültetőedény mérete sem legyen sokkal nagyobb a kaktusz átmérőjénél, ezáltal is kevesebb esővizet fog fel, sőt a talaját fóliával is takarhatjuk a szükségesnél több esővíz ellen. Időnként tusoljuk le a por, pókháló és a növényi, állati maradványok eltávolítása céljából. Kultúrában nem (vagy nagyon sokára) érik el a teljes magasságukat, mert jóval kevesebb és kevésbé intenzív fényt kapnak ahhoz, hogy a természetben előforduló méreteket elérjék, ami ugyan előny az elhelyezésük szempontjából, de az eredeti habitusuk hiányt szenved. Nagy szakértelmet kíván a fényben jóval szegényebb környezetben a virágzásra való késztetésük. A lakásban tartott hordókaktuszok nagyon ritkán vagy egyáltalán nem hoznak virágot. Télen, a nyugalmi időszakban tartsuk szárazon, hűvös, világos, 8-10 C fokos helyen. A téli zsugorodása természetes, ha ez a folyamat erősen felgyorsul és messze még a tavasz, közvetlen az edény közelében enyhe nedvesítést kaphat. 3-5 évente, április környékén ültessük át kissé nagyobb méretű edénybe, a talaját teljesen cseréljük ki. Magvetéssel szaporíthatók, csírázási idejük meglehetősen hosszú.

Túlöntözés esetén gyökérrothadás léphet fel. Gyapjastetvek és gombásodás ellen évi két alkalommal történő permetezéssel védekezhetünk. A permetezőszerek szakkereskedésben szerezhetők be.

Írta: Kiss Csaba