Turbinicarpus valdezianus

A fajra vonatkozó ismeretek

Turbinicarpus valdezianus (Moeller) Glass & Foster 1977

Első leírás: Pelecyphora valdeziana H. Moeller in Möller’s Deutsche Gärtner Zeitung, 1930 (45): 179

Etimológia

Dr. Heinrich Möller, a T. valdezianus fajt sógornőjéről, Arthur fivérének feleségéről, L. Valdez asszonyról nevezte el.

História

A T. valdezianus fajt dr. med. Heinrich Möller, a Neuhausenben praktizáló svájci orvos, a mexikói gömbkaktuszok kiváló ismerője és elismert szakértője írta le Pelecyphora valdeziana néven. Möller sok más növény leírója, aki ezen túl Melchers szerzőtársával együtt könyvet írt, valamint speciálisan válogatott, nagyszerű kaktuszgyűjteménnyel is rendelkezett. A sok új, ismeretlen kaktuszfajt, melyet leírt – mint pl. az Astrophytum coahuilense-t is – fivére, Arthur Möller mérnök szállította neki, aki 1928-tól Mexikó Coahuila szövetségi államában lévő, Saltillo-tól 200 km-re nyugatra fekvő San Pedro városában élt. Az 1930-ban, a madám L. Valdez által hazaszállított kaktuszok között volt ez az ismeretlen faj is, melyet fivére kitartó munkájának elismeréséül és örök hálájának kifejezésére, annak feleségéről nevezett el. Az eredetileg gyűjtött példányokról, melyekről a leírás készült, pontosabb helymegjelölést nem hagytak, vagy legalábbis nem maradt nyoma. A jelenlegi rendszerbe Charles Glass (1934–1998), és Robert Foster (1938–2002) amerikai kutatók helyezték. Glass kaktuszkutató az Egyesült Államokban élt, a kaktuszok növényföldrajzával és rendszerezésével foglalkozott. A Kaliforniai Kaktuszgyűjtők Egyesületének alelnöke volt, 26 évig szerkesztette az amerikai kaktuszos folyóiratot, 1991-től Mexikóban élt. Tevékenységét elismerő módon a nevét a róla elnevezett kaktuszok őrzik: Coryphantha glassii Dicht & Luethy, Mammillaria glassii Foster. Robert Fosterrel együttműködve számos nemzetség revízióját végezte el (pl. Echinomastus). Közösen sok új kaktuszt, pl. az Echinocereus nivosus, Escobaria aguirreana, Mammillaria hernandezii, M. saboae var. goldii, Thelocactus conothelos var. argenteus, Turbinicarpus laui és főleg Mammillaria fajokat írtak le. A kaktuszfajok determinációjának megismeréséhez segítségül vették a rendkívül erős nagyítást, így egy faj és változata esetében különbséget találtak a mag felületi struktúráján. A szintén az Egyesült Államokban élt kaktuszkutató és -specialista Foster munkája kiterjedt még a monotipikus kaktusznemzetségek és az intergenetikus hibridek, valamint számos faj revíziójára is.

Habitus

A. T. valdezianus magányos, nem vagy csak nagyon ritkán sarjad, ilyenkor 3–5 fejes formában tapadnak össze a sarjak. Erős répagyökerű kaktusz. Aprótermetű, kifejlődve mindössze 1,5–2,5 cm átmérőjű, enyhén nyomott vagy kissé megnyúlt gömb alakú marad, melynek jelentős része teljesen a talajban van. A szár felületén 13–21 csavartan lefutó borda található, közel szabályos négyzet alakú (esetleg fejsze alakú) 8–13 szemölcsre tagolódva. Ezek a 2–3 × 1–3 mm alapú, 2–3 mm magasságú szemölcsök fényes zöldeskék (termesztésben élénkzöld) színűek, és mindegyik csúcsán tövises, igen apró, sárgásbarnán filces, kerek areola található. A tövispárnákban nagyon finom, pelyhes, szabályosan fésűs, bóbita elrendezésű, leggyakrabban 25–30 db, esetleg több, fehér színű peremtövis díszlik. A rendkívül finom, aprócska, csupán (0,5–)1–2 mm hosszméretű peremtövisek szárnyaltak (tollszerűen felbomlók), a tövispárna körül egyenletes felosztásban, sugár irányban szétállók, a szárhoz simulnak, annak felületi görbéjét követik, és szinte teljesen elrejtik azt. A szemölcshónalj (axilla) csupasz. Középtövise nincs. Az enyhén nyomott tenyészcsúcs, dúsan fehér gyapjas. A bimbó gömbölyű vagy inkább tojásdad, a végén kihegyesedő (közel csepp alakú) és sötét színű, hálósan erezettnek látszó a pikkelylevelek világos szegélye révén. A csúcsi részen egyidőben jellemzően több, kb. 2,2–2,5 cm magas és 2–2,5 cm átmérőjű, tölcsér alakú virágot hoz. A virágcsövön sötét kékesvörös, 3–4 mm hosszú, világos szegélyű pikkelyek vannak, a lándzsa alakú külső lepellevelek hasonló színűek vagy sötétzöldek, fehér szegéllyel, középen feketészöld sávval. A 12 × 6 mm-es belső lepellevelek fehérek halvány rózsaszín középsávval, vagy magenta színűek halványabb szegéllyel, melyek megnyúlt hegyben végződnek. A porzószál (fehér) ibolyás rózsaszín, akárcsak a bibeszál, a portok króm- vagy narancssárga, a porzók fölé emelkedő sárgászöld bibe jellemzően 5, de lehet 4, 6, ritkán több ágú is. A fekete áfonya (Vaccinium myrtillus) gyümölcséhez hasonló termése 7–8 × 6–7 mm, zöldesbarna, sötétbarna vagy barnásvörös, fényes felületű, csupasz bogyó. Éretten (teljesen szárazon) hosszantian felhasad, melyben aránylag kis mennyiségű mag található. A vese alakú magvak 1–1,5 × 0,8–1,1 mm méretűek. A maghéj tompa fényű, sötétbarna vagy fekete színű, apró dudorokkal, szemcsékkel mintázott. A köldök és a csírakapu összenőtt.

Élőhely
A típus lelőhely Mexikó, Coahuila szövetségi államban Saltillo tágabb környezetében, egyben ez a fő előfordulási helye is. A legészakibb populáció Monclova városától nem messze található, Saltillo-tól északra, mintegy 120 km-re. A legtöbb északi populáció Castanos-nál elég nagyszámú, és a legnagyobb egyedek elérik a 4 cm-es átmérőt is. A kaktuszok déli és nyugati lejtőkön nőnek, előnyben részesítik a nyitott, növényzet nélküli sziklás területet, néhány más kaktusz társultságában, pl.: Ariocarpus retusus, Sclerocactus mariposensis, Sclerocactus uncinatus ssp. uncinatus, Epithelantha micromeris, stb. Az élőhely tengerszint feletti magassága Monclova környékén 1100 m, míg Saltillo közelében 1550 m (2030 m-en is előfordul). Ezekben a térségekben a mészkősziklák sekély, humuszban nagyon szegény, talajszerű felületén és kövek között mindenütt nő, általában szétszórtan, gyakran mikropopulációkban, az esetleges társult növényzettől nem beárnyékolt helyeken. Számos populáció található nem messze a saltilloi repülőtértől is, alacsony hegyvonulatokban, dombsorokon, 1530–1550 m magasságban, kísérő növényzet nélkül, de Astrophytum capricorne és Thelocactus bicolor ssp. bicolor előfordul. A zömében nagyjából 1,5 cm átmérőjű növények majdnem teljesen belesimulnak a törmelékes élőhelyi felszínbe, ezért nem könnyű észrevenni őket. Elsősorban a kopár dombocskák tetején élnek. Egyéb kaktuszok is találhatók az említett területeken, mint pl.: Coryphantha poselgeriana, Cylindropuntia imbricata, C. tunicata, Echinocactus horizonthalonius, Echinocereus reichenbachii ssp. reichenbachii, E. stramineus ssp. stramineus, Ferocactus hamatacanthus, Lophophora williamsii, Neolloydia conoidea, Sclerocactus scheeri, stb. Pontos felmérések nélkül, csak a megfigyelések alapján történő becsléssel, e faj elterjedési területe feltehetően néhány ezer négyzetkilométer nagyságrendű lehet.

Földrajzi elterjedése San Luis Potosí területén is ismertté vált. Az egyetlen itt meglelt élőhely egy 2 hektáros terület, kb. 1.000 db felnőtt egyeddel. Több csoportosulásban él a hegyvidéken, amely a Sierra Las Aguilillas-hoz tartozik, Cedral vonzáskörzetében, Matehuala városának északnyugati részénél. A taxon nagyon gyér növényzetű területeken nő, csak fűszerű, egynyári vegetációban, melyet rozettás szárazságkedvelő növénytársulás övez. A talajok meszes alapkőzeten találhatók, sekélyek, meszesek, anyagukban az apró törmelékszemcsék és a porfrakció dominál. A magvakat és a magoncokat elrejtik a kisebb nagyobb törmelékdarabok. A Cactaceae családból a Coryphantha glanduligera, Epithelantha aff. micromeris, Ferocactus pilosus, Leuchtenbergia principis, Echinocactus platyacanthus fajokkalal nő együtt.

San Luis Potosí államban az elterjedési területeket a helyi lakosok nem ismerik. A települések meglehetősen messze találhatók, a terület nem alkalmas mezőgazdasági művelésre vagy más irányú gazdasági felhasználásra, és nehéz is megközelíteni, a tűzesetek előfordulásának esélye is csekély. Az itt található növények nem mutatták a sérülések, betegségek, vagy kártevők jeleit, nincsenek az élőhelyről való kiszorításukat előidézhető más növények, ezért a számukra kedvező feltételek miatt ez a faj itt nem veszélyeztetett.

Szinonimák

Echinocactus valdezianus (H. Moeller) Boedeker 1930

Gymnocactus valdezianus (H. Moeller) Backeberg 1966

Gymnocactus valdezianus var. albiflorus (Pazout) Zachar, Stanik, Lux & Dráb 1996

Mammillaria valdeziana (H. Moeller) Kelsey & Dalton 1942

Neolloydia valdeziana (H. Moeller) E. F. Anderson 1986

Normanbokea valdeziana (H. Moeller) Kladiwa & Buxbaum 1969

Pediocactus valdezianus (H. Moeller) J. J. Halda 1998

Pelecyphora plumosa (H. Moeller) Boedeker & Ritter 1930

Pelecyphora valdeziana H. Moeller 1930

Thelocactus valdezianus (H. Moeller) H. Bravo 1937

Gondozás

Nyáron meleg és napos helyet, növekedési időszakban – megfelelő hozzászoktatás után – tűző napot igényelnek. Elviselik az üvegház legnaposabb részét, de intenzív légcserére szükségük van. Két öntözés között hagyjuk kiszáradni a talajt teljes keresztmetszetében, mert a pangó folyadék okozta minimális gombás fertőzésekre is elég érzékenyek. Öntözés után gondoskodni kell az esetlegesen benedvesedett, finoman pelyhezett tövisek gyors megszáradásáról. A könnyen fertőződő gyökerek miatt a nyári nyugalmi időszakban a felesleges, idő előtti öntözést kerülni kell. Ültetőközegnek a homokosabb, jól drénezett, tehát jó vízáteresztő képességű, ásványi anyagokkal dúsított, kissé bázikus (pH 7,2–7,9), humuszban szegény kaktuszföld felel meg. Télen tartsuk szárazon, 2–12 °C fokos, alacsony páratartalmú, világos, könnyen szellőztethető, friss levegőjű helyiségben. Nagyon száraz körülmények mellett, rövid ideig (néhány óráig) még a -4 °C fokos hideget is elviselik. A bimbók már december, január hónapokban megjelenhetnek. A virágzás korán tavasszal megkezdődik általában egy (ritkán kettő vagy több) hullámban, ezért minél hamarabb el kell „indítani”, és megfelelő klímát kell utána biztosítani. A terméskötés eléggé bizonytalan a korai kevés fénymennyiség és az alacsonyabb hőmérséklet miatt. Nem önbeporzók, ezért több virágzó egyed egyidejű tartása szükséges. Magvetéssel, oltással és amennyiben lehetséges, sarjról is szaporíthatók, lassan növekednek. A magoncok nevelése általában nem egyszerű, de a saját gyökerű egyedek szakszerűen nevelve nagyon hasonlíthatnak a vadon élő növényekre. A magoncokat ne tartsuk tűző napon és az öntözés is kissé aktívabb legyen. Az első virágzás 4 éves korukban várható, de a tartási körülményektől függően ez akár 3–4 évvel későbbre is tolódhat. Gombás fertőzések és a szívó kártevők ellen megelőző permetezéssel védekezzünk.

Érdekességek

1. A korábbi ismert és elismert fajleírók, rendszerezők a jellemző külső jegyek alapján 68 év alatt, hol egyik, hol másik nemzetségbe helyezték ezt a Mexikóban endemikus fajt. Ezalatt összesen 9 nemzetséget „járt be”, tehát nagyon nehezen alakult ki a jelenlegi besorolása, és egyáltalán nem biztos, hogy ez marad a végleges. Elképzelhető, hogy nemzetségek közötti átmeneti faj lehet. (Munkásságuk során mindkét rendszerező nem véletlenül foglalkozott ezzel a témakörrel.). A jelenlegi nemzetségbe a domináns jegyek – virág és a termés felépítése – miatt helyezték a rendszerezők, és közel 30 év elteltével ezt az Új kaktuszlexikon sem vitatta.
2. A Pelecyphora valdezianaalbiflora 1960-ban érvényes leírás volt, de ennek a változatnak a jogosultsága megszűnt, mivel a virágszín rendkívül bizonytalan jellemvonás, magas fokú változatossággal. A termőhelyét alapul véve északról dél felé haladva a virágok belső lepellevelei egyre világosabbak, a rózsaszínű középcsíkot nem számítva, szinte fehérek lesznek. A kutatók lejegyezték, hogy a virágok színe az élőhelytől függően változik. Az északi részpopuláció lilás-vörös színű virágleplekkel bír. A déli részpopuláció pedig, amelyik Nuevo León déli részén kezdődik (közel a San Luis Potosí-val közös határhoz), folytatódik tovább Matehuala város északnyugati részén Cedral környékén, és Cedros nyugati részében ér véget Zacatecas-nál, fehér leplekkel és ezek vöröses-lilás (vékony) középcsíkkal rendelkeznek.
3. A típus lelőhelyről az egyedek eltűntek. Saltillo városa mellett és a közeli hegyeken Nuevo León déli részén (San Luis Potosí-val határosan) található néhány populáció, melyet az illegális gyűjtők ismernek, és intenzíven gyűjtik is őket.
4. Ez a kaktusz az egész Turbinicarpus nemzetség legészakibb elterjedésű faja.
5. Rendkívül ritka, hogy elérje vagy meghaladja a 3 × 5 cm-t, ez nagyon idős korban lehetséges, ilyenkor henger alakú keskenyebb alappal rendelkezik. M. Zachar a könyvében több 4 cm átmérőjű növényről is említést tesz.
6. A magvetésen kívül lehetséges az olyan anyanövényekről leszedett sarjak gyökereztetése vagy oltása, melynek a csúcsát ezzel a céllal szándékosan megsértették vagy eltávolították.
7. Külső megjelenésre a sok szemölcs miatt, kissé némelyik Mammillaria fajra emlékeztet, ha nincs is olyan jellemző virágkoszorúja. A miniatűr, majdnem szabályos gömb alatt répaszerű gyökérben végződik a növény, melynek fontos szerepe van a vízháztartásában. Nemcsak a répaszerű gyökér, hanem a szárának egy része is a talajban van, ami a növekedés előrehaladtával és a pihenési időszakban még fokozottabb.
8. A feloltott egyedek elveszítik természetes alakjukat. A kicsi, gömbszerű forma viszonylag gyorsan meghízik, megnyúlik, hengeressé válik. A feloltás következtében nem lehetséges az egyébként természetes körülmények között pihenéskor jellemző talajba húzódásuk sem.
9. A kaktusz érdekes anatómiai felépítése tökéletesen igazodott az élőhelyi térség jellemző klímájához. A kicsi gömbszerű szár, ennek a kb. fele talajba húzódó része, a szár térfogatánál 1,5–2-szer nagyobb répagyökér, a fehér színű, ernyőként szétterülő, szinte az egész testet beborító, finoman pelyhes tövisezettség, a dús, fehér gyapjas tenyészcsúcs (s talán még a déli irányba egyre fehéredő virágszín is) mind-mind azt a célt szolgálja, hogy minél több nedvességet (vizet, párát, harmatot) kössön, illetve tartson meg, és azt a leggazdaságosabban használja fel. Az aránylag kicsi, éppen ezért takarékos zöld felülete elegendő az életfenntartó funkciókhoz és a szaporodáshoz egyaránt (talán ezért nem is jellemző a sarjadás).
10. A bogyószerű, érett, mályvaszínű gyümölcs húsa (pulpa) kocsonyás, lédús, homogén szerkezetű. A vörös szőlőhöz, esetleg a vörös egreshez hasonló az állaga, sőt az íze is, mely édes, enyhén savanykás, nagyon zamatos, finom. Az egyik termésben 33 db magot számoltam meg (lásd az egyik felvételen). A magvak nagyjából a termés közepén sűrűsödtek össze, ezért könnyen szétválaszthatók voltak a gyümölcshústól. A termés sötét színe arra utalhat, hogy a beszáradáshoz is intenzív hőre van szüksége. Kérdés, hogy a gyümölcshúsból (beszáradás és felrepedés előtt) kiszedett magvak csíraképessége csökken-e.
11. A bemutatott egyed kétszer is virágzott 2006. második felében (a tavasziról nincs feljegyzés), augusztus 20-án és október 15-én (talán a rendkívül hosszú és meleg, napos ősz miatt), valamint a következő év március 26-án is.
12. Arthur Möller végeredményben az összegyűjtött, és fivérének Svájcba küldött ismeretlen kaktuszok – akárcsakaz Astrophytum coahuilense esetében, és egyéb kaktuszok mellett,a Turbinicarpus valdezianus – felfedezőjének vagy pontosabban megtalálójának tekinthető.
13. Az elterjedési területtel kapcsolatosan érdemes megjegyezni, hogy a „Grupo San Luis: The Genus Turbinicarpus in San Luis Potosí” mű szerint, még ha aránylag kis területen kis számú populáció is, de más szövetségi államban is előfordul. (Lásd az „Élőhely” részben kiemelve!) Egy másik, megbízható szakleírás – Pozsgások 110. kártya – még Zacatecas szövetségi államot is megemlíti, mint előfordulási helyet.
14. A szakkönyvekben az első leírás helyének megjelölésénél két eltérő adat található. Nyilvánvalóan az egyik téves. A faj ismertetésénél közölt adathoz képest a 45. szám helyett 15. szerepel a The Genus Turbinicarpus in San Luis Potosí15: 179).

Felhasznált irodalom:

Haage, W. (1986): Kakteen von A bis Z. (3. Aufl.). Q&M Verlag. Heidelberg.

Hunt, D. – Taylor, N. – Charles, G. (2006): The New Cactus Lexicon. dhbooks, Milborne Port.

Manke, E. (2001): Kaktuszok. Magyar Könyvklub.

Nemes L. (1976): Kaktuszrendszerek. Csili Kaktuszkedvelők Évkönyve.

Nemes L. – Szabó D. (1981): Kaktuszok. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest.

Papp L.: Pozsgások 110. kártya. MPKE–MKOE.

Sotomayor, M. et al. (Grupo San Luis) (2004): The genus Turbinicarpus in San Luis Potosí. Cactus & Co. Libri.

Šubík, R. – Kunte, L. (2004): Kaktuszok enciklopédiája. Kossuth Kiadó.

Zachar, M. (2004): The genus Turbinicarpus. VID.

Írta: Kiss Csaba

Fordítás: Kiss Edina, Varga Zoltán

Fotók: Kiss Ármin

2008. január 22.

A cikk írója a szerzői jogokat fenntartja!